Az 1956-os forradalom és szabadságharc 68. évfordulójára emlékeztek az ünnep előestéjén a diósdiak a Jókai téri emlékműnél. A rendezvényen Dizseri András polgármester mondott beszédet. Közreműködött Szarvas József színművész és Korbuly Péter előadóművész, a Diósdi Eötvös József Német Nemzetiségi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola nyolcadik osztályos diákjai tematikus összeállítást mutattak be.
Dizseri András polgármester beszéde elején hangsúlyozta: a magyar történelem egyik legdicsőségesebb, ám egyben legfájdalmasabb eseményére emlékezünk. 1956-ban a magyar ifjúság bátorsága, elszántsága és hitvallása vulkánként tört a felszínre, amikor is egy nép, egy szívvel és egy lélekkel állt ki a szabadságért. „Emlékeznünk kell azokra a fiatalokra, akik bátran vállalták a kockázatot, hogy nekimenjenek a moszkovita, elnyomó kommunista hatalomnak, és szerte az országban az egyetemeken kimondják, hogy elég volt!” – húzta alá.
Sinka István:
Üdv néked Ifjúság
Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezer évben
Buda, 1956. október 26.vérrel és vassal tanítja zsarnokát.
És egy nemzet a fiatalok mellé állt, anyák és apák, nagyanyák és nagyapák léptek gyermekeik, unokáik mellé, és együtt kiáltották a világba: „Szabadságot Magyarországnak!” – folytatta a szónok. A nemzet néhány nap alatt egy új jövőt hirdetett, egy olyan jövőt, amelyben az emberi méltóság, a szólásszabadság nem csupán álom, hanem valóság.
Dutka Ákos:
Ember és magyar
Ady kérdezte sorsa éjjelén:
Lehet-e az ember, ember és magyar?
Feleltek, ti bátor, szent fiúk
Lássuk: a világ most vélünk mit akar?
Vagyunk egy szálig elszánt emberek,
Kiket tiporni tovább nem lehet.
Ha kell még én is veletek halok
Ha engedtek, Ti szent fiatalok.
A csillagokba írta szentelt nevetek.
Köszönöm néktek, drága szent fiúk,
Hogy visszaadtátok a csüggedő hitet,
S a barrikádok hunyó szent sugarinál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már,
Mit az Ég falára vérrel írtatok:
Emberek vagyunk, újra magyarok!
Dizseri András beszédében a váci börtönben raboskodó Tollas Tibor költő versével jellemezte a forradalmat megelőző éveket.
Tollas Tibor:
Bebádogoztak minden ablakot…
Az életből csak ennyi fény maradt:
Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.
Ezt vártuk nap-nap, homályos falak
Üregéből esténkint-délután.
S elvették ezt is, a tenyérnyi napot,
Bebádogoztak minden ablakot.
Tágult szemekkel kék tengerét látom
Nápolynak, s fénylő partjai felett
Még vár a Vezúv, pipál és a tájon
Barnára lesült boldog emberek…
Látjátok? Éjben élünk, mint vakok.
Bebádogoztak minden ablakot.
Tízen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba’,
A szánk kapkodja be a levegőt,
Mint partra vetett halak kopoltyúja
Tátogunk némán – s érzed, nincs erőd
Szívni az étel- s ürülék-szagot,
Bebádogoztak minden ablakot.
Az Alpeseknek fenyves illatából
Míg csokrot küld a hűs nyugati szél,
És lelket öblít fenn a tiszta távol
S mosolygó hegyek hószaga kísér,
Itt tegnap társam tüdőbajt kapott!
Bebádogoztak minden ablakot.
Csendet hasít a sétahajó kürtje.
A falon sikló leánykacagás
Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe
S az ezersípú nyár nem orgonáz.
Süket a cellánk, minden hang halott.
Bebádogoztak minden ablakot.
Túl Barcelona kertjein szitálva
Egy barna asszony meleg hangja búg
És alkonyatba pendül a gitárja,
Hol táncolóktól tarka még az út;
S fülünkbe folynak az ólmos napok…
Bebádogoztak minden ablakot.
Tapintanánk a bársonyos egekbe,
Ujjunk hegyéből kiserken a vér.
Mint koporsóba, be vagyunk szegezve,
Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér.
Simogatnánk a sugaras napot,
S bebádogoztak minden ablakot.
Londonban bál van, a parketten siklik
A sok selyembe öltözött leány.
Puha hajuknak hamvassága izzik
Lágy bútoroknak tükrös hajlatán.
Nyugat táncol, – tán végképp eladott?!…
Bebádogoztak minden ablakot.
Az éhségmarta testünket telt álom
Lakatja jól – és ínyenc ételek
Ízét kínálja Párizs, – szinte látom,
Hogy kúszik el a neonfény felett
A Néma Rém – s nem lesz több hajnalod…
Bebádogoztak minden ablakot!
A rádiók csak üvöltsék rekedten
A szabadságot s az ember jogát.
Itt érzi csak befalazott testem
A milliókkal Moszkva ostorát.
S Váctól Pekingig zúgják a rabok:
– Ha nem vigyáztok, az egész világon
Bebádogoznak minden ablakot! –
Vác, 1953.
Mint a szónok elmondta, 1956 őszén a társadalomra a reménytelenség után ismét a remény lett a jellemző. Nem véletlenül, hiszen az ember lélekben, a kisebb-nagyobb közösségekben mindig is őrizte Prometheus lángját, az alvó parazsat. Azért, hogy a kellő időben tüzeket gyújtsanak.
„Az 1956-os forradalom nem csupán egy politikai esemény volt, hanem a magyar lélek kifejeződése, a szabadság iránt vágy kinyilvánítása. Jelezte, hogy a magyar nép nem tűri tovább a zsarnokságot – de a zsarnokság sem tűrte tovább a szabadságot” – vetítette előre a szónok a forradalom végkifejletét.
Gérecz Attila:
Karácsonyi ének a börtönben
Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak,
Ünnepi harangok imára kondulnak.
Komor szájunk szélén keserű vonások
– Hallod, Názáreti?
Súlyosak a láncok.
Lüktető városok élete csendesül,
Millió gyűlölet könnyekké szelidül.
Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.
– Hallod, Názáreti?
Megtörték a vágyak.
Kacagó kicsinyek ámuló szemekkel,
Derűs emberpárok zsolozsmás lélekkel.
Hajlott hátunk bűnös alázatra görnyed.
– Hallod, Názáreti?
Vedd el életünket!
Fia képe előtt leboruló asszony,
Drága vonásain torzul a fájdalom.
Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.
– Hallod, Názáreti?
Segítsd az anyánkat!
Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.
Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.
Vasrácsokon átal halvány fényre néznek.
– Hallod, Názáreti?
Peregnek az évek…
Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.
Négy zokogva készül a mártírhalálra.
Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:
– Hallod, Názáreti?
“Apámat ne engedd!”
Megtiport országon dühöng szilaj átok.
Neved, rohadt dühvel ócsárló pofájok
Káromolva töri csendjét a szent éjnek.
– Hallod, Názáreti?
Megbocsátunk… – Érted!
Túl a szitok zaján felcsendül az ének.
Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.
Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,
Rab torkok harsogják szerte a világnak:
Dicsőség Istennek, békesség a népnek
– Hallod, Názáreti?
Hozzád száll az ének.
(Márianosztra, 1955. dec.)
A polgármester hangsúlyozta: 1956. október 23. a magyar nép ünnepe. Annak az ünnepe, hogy minden kórság, reménytelenség és csüggedés cselekvéssel, reménnyel legyőzhető. „A pesti srácok tudták Julius Caesar igazságát: a bátor csak egyszer hal meg, a gyáva mindennap.” Beszéde végén Dizseri András így fogalmazott: „1956 hősei lámpások ma is számunkra. Ők megcselekedték, amit megkövetelt a haza. Cselekedjünk ma mi is reménnyel telve, családunkért, nemzetünkért, és persze szűkebb hazánkért, Diósdért!”
Az ünnepi beszédet követően a Diósdi Eötvös József Német Nemzetiségi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola nyolcadik osztályos diákjai tematikus összeállítást mutattak be a forradalom eseményeiről.
A megemlékezés zárórészében a helyi intézmények, politikai pártok, mozgalmak és civil szervezetek képviselői helyeztek el koszorút a Kozák Attila diósdi képzőművész alkotta emlékműnél, majd Papp László plébános személyes hangú szavakkal és imával emlékezett az ’56-os fiatalokra, hősökre.
K. Z.
Fotó: Csősz Katalin felvételei
midio.hu
Az idézett versek (illetve azok részletei) elhangzottak a megemlékezésen.
Címkék: #midióZoltán, 1956, 2024, Diósd, városi ünnepség
