Kellemes ősz eleji napsütésben kezdtünk készülődni, látogatóba indultunk Németország déli tartományába, Bajorországba. Csodálatos hegyvidéken, a Bajor-Alpokban kirándultunk: a táj elvarázsolt hihetetlen szépségű, szűkebb-tágasabb völgyeivel, alacsonyabb-magasabb hegyeivel, melyek lábainál alpesi tavak terülnek el. Az ősz számos költőt ihletett már meg; változatos időjárása, gyönyörű színei valóban különlegessé teszik ezt az évszakot.
Útközben már felhősödött az égbolt, s mire megérkeztünk, vigasztalanul esett az eső. Nem újdonság, az idén már másodszor jártam ezen a vidéken, és az első alkalommal is egyfolytában eláztunk, de legalább meleg volt. Most viszont a hőmérséklet sem kímélt minket, nagyon találó a helyzetre az áztunk-fáztunk kifejezés.
„Hull az eső. Monoton
kopogását hallgatom.
Vendég kopog, ismerős:
bebocsátást kér az ősz.”
(Polgár István: Szeptemberi vendég)
Nem számított, hogy kitartóan esett, mi elszántan indultunk a közeli Wallberg hegyére, mely a kristálytiszta vizű tavat, a Tegernsee-t vigyázza 1722 méter magas csúcsával.
A hegyre kiskabinos lifttel mentünk fel. Még szerencse, hogy a kabin zárt, mert az alattunk lévő mélység nem éppen tériszonyos embereknek való, bár a páratlan látvány minden izgalmat megért. Az időjárás megsajnált minket, elállt az eső, és a felhők a távolabbi csúcsokat ostromolták. Csodálattal szemléltük a panorámát, a mesebeli erdőket, a vadregényes csúcsokat, a bársonyos zöld tisztásokat, a fantasztikus kilátást a tóra és a felhők játékát a hegycsúcsokon.
„A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.”
(Reményik Sándor: A fenyők álma, részlet)
A fenyők álmát őrzi a hegytetőn magányosan, de büszkén álló kicsi kápolna, és a szakadék szélén ácsorgó, gyönyörű havasi bogáncs is, ami lila virágaival még lenyűgözőbbé tette a látványt. Miközben gyönyörködtünk a kilátásban, az idő egyre hidegebbre fordult, mintha hirtelen a kora őszből télbe csöppentünk volna. Vágyakozva gondoltam meleg sapkámra és kesztyűmre, melyek otthon a szekrényben várják a telet.
Minden nehézség ellenére elhatároztuk, hogy meghódítjuk a csúcsot. Már nem először szerettem volna feljutni oda. Néhány éve térdig érő hóban próbáltunk utat törni, végül sikertelenül. Most egy köves úton, fenyők között haladtunk. Aztán elfogytak a fák, meg az út is, és már a meredek hegyoldalban, egy ösvényen kapaszkodtunk felfelé, ahol a tehenek legelészését nem zavarta sem a hideg, sem a meredély. Egyszer csak véget ért az ösvény is, és csúszós sziklákon vezetett az út tovább. Nem sok volt már hátra, de kénytelenek voltunk visszafordulni. Talán majd a harmadik nekifutásra sikerül. Az Alpok csipkés hegyei, mély völgyei és sűrű erdei így is varázslatos élményt nyújtottak.
Az eső megint szemerkélni kezdett, a szél megerősödött, egyre hidegebb lett az idő, és a felhők szinte teljesen beburkolták a hegyünket, mintha puha paplanba takarva, álmot hintenének a sűrű fenyőerdők hatalmas fáira.
„Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.”
(Radnóti Miklós: Szeptember)
Rásó Ica
midio.hu
Fotó: a szerző felvételei
Címkék: #midióIca, Bajorország, eső, Kirándulás, Ősz, Vers
