„Sok terhet cipelsz egyedül és ez biztos nagyon nehéz, na de milyen jó, hogy a boldogságból is duplán jut Neked, örülj neki!” Ismerősen hangzik? Majdnem minden egyedülálló, elvált vagy megözvegyült szülőhöz megérkezik ez a mondat valamelyik családtagtól, baráttól, csak idő kérdése.
A bánat nehéz, igen, ezt mindenki tudja. Egyedülálló szülőnek lenni nem egyemberes meló, ez nem képezi vita tárgyát.
De ne beszéljünk most a bánatról, annyit beszélünk róla mindig. Beszéljünk arról, ami jó. Ami igazán jó. Az ünnepek csodájáról, a sikerekről, a boldog pillanatokról. Hiszen szerencsére van sok szépség, van mindent elsöprő zabolázhatatlan gyönyör, könnyekig ható boldogság. Az örömnek, a szépségnek, a csodának, a befektetett munkának, a beteljesedő vágyaknak IS van súlya, pont ahogyan a szomorúságnak, a bánatnak és a nehézségnek is. Jelentős súlya méghozzá.
Vajon belegondoltunk-e valaha is abba, hogy mekkora örömöt bír el a teremtett ember egymaga?Erről nemigen hall az ember úton-útfélen és a női szaklapok sem bombázzák olvasóikat a módszertani leírásokkal az öröm kezeléséről.
Amikor olyan élethelyzetben találjuk magunkat, aminek velejárója, hogy ránk nehezedik a nem egyemberes feladatok és kötelezettségek súlya, természetesnek tekinthető (hivatalos igazolásunk van róla), hogy ezt rettentő nehéz egyedül vinni. Túlcsordul. Kifolyik. Meg kell állni. Le kell ülni. És csak szépen lassan, apránként lehet és érdemes emésztgetni, magunkévá tenni. Még a környezetünk is felmentést ad.
Na de nemcsak a bánat súlya alatt lehet összeroskadni. Egyáltalán nem. A bánat elviselése jelentős kihívás, ezt mindenki tudja; és biztatnak, fordulj szakemberhez, beszélgess róla!
De az öröm? Hogyhogy az öröm? Mi a bajod az örömmel? Örülj Neki! Élvezd! Nem, nincs baj az örömmel. Csak időbe telik, hosszú időbe, amíg megtanuljuk befogadni tudni a kétemberes örömöt úgy, hogy az egyedül maradt szülő ne essen térdre egy pillanat alatt a súlya alatt.
Amit közösen vetünk, azt közösen jó learatni, és ha erre nincs lehetőség, egy óvatlan pillanatban elkerülhetetlenül Rád szakad mindaz a kétemberes szép és jó, amire nem is számítasz.
Például egy szeptemberi reggelen, amikor azt látod, hogy ott áll boldogan a folyosón az iskolatáskájával a hátán, fülig ér a szája és a kis puha, meleg kezecskéjét – aminek az érintését vakon, ezer közül is bármikor felismernéd – kézfogásra nyújtja annak az embernek, akinek a gondjaira bízod innentől kezdve arra az időre, amit majd itt tölt, és Te látod csak és Te hallod csak azt a mondatot, amiről már akkor is ábrándoztál, amikor kis tökmagként a kezedben ringattad Őt, hogy:
-Jó reggel kívánok, kedves Réka néni!
Na, ez bizony súlyos, csodálatos, kétemberes öröm és boldogság. Túlcsordul. Kifolyik. Meg kell állni. Le kell ülni. És csak szépen lassan, apránként lehet és érdemes emésztgetni, magunkévá tenni.
Béres Edina
A cikkben szereplő fotón Gadi, Edina kisfia látható.
A kiemelt kép illusztráció.
