Volt egyszer egy kislány, aki arról álmodott, hogy lóra pattan, vágtat szabadon a réten, miközben a lova a barátja lesz egy életen át. A kislány felnőtt, és az első keresetéből útnak indult megvalósítani álmát.
Az út nehézségekkel volt teli, ahogy Kassai Lajos, a világhírű lovasíjász írta könyvében: „Lovastudásomat azokból a pillanatokból gyűjtöttem össze, amiket két esés között a lovon töltöttem.” Hát ezt megerősíthetem, hiszen sokszor összeszorított fogakkal ültem vissza a ló hátára, miután már többször is megvizsgáltam a talaj minőségét. A lábamat kidörzsölte a nyereg, a csontjaim fájtak, és általában nyakig koszos voltam, de mégis valami hajtott előre.
Hogy mi ez a valami, azt nehéz megfogalmazni. Talán egy ősi ösztön, mely őseink hagyományából táplálkozik, talán csak a saját makacsságom, nem tudom, de nem adtam fel.
Megvalósítottam a gyerekkori álmomat, megtanultam lovagolni, vagy legalábbis eljutottam arra a szintre, hogy már élvezni is tudtam.
“Megvalósítottam gyerekkori álmom…”
A lovaglás is olyan tudomány, amelyben mindig van új feladat. Egy véget nem érő tanulási folyamat, aminek a legfontosabb szereplője maga az állat – és ahány ló, annyi különböző személyiség. Tehát különleges élőlényekkel kell kapcsolatot teremteni, és enélkül a lovastudás keveset ér.
A lovat több évezredes kapcsolat fűzi az emberhez. Ott volt vele háborúban és békében, igavonóként, közlekedési és harci eszközként egyaránt. Háziasítását a kutatók i. e. 4000 körülre teszik, hátaslóként való használatára az i. e. 1200 környékén találtak bizonyítékot. Azóta gyakran hordozta hátán a végzetet, a háborúskodás elengedhetetlen eszközeként. Sok híres ló volt a történelem folyamán, többek között Nagy Sándor, makedón király Bukephalosz nevű ménje, akinek halála helyszínén az uralkodó várost alapított, vagy Caligula, római császár kedvenc lova, Incitatus, akit szenátorrá nevezett ki és márvány palotában tartott.
A nomád népek, köztük az ősmagyarok is, folyamatosan lovasviharral fenyegették a környező államokat. Szent László király a XI. században Szög nevű lován harcolta végig a Kárpát-medencét, akiről a néphagyomány több mondában is megemlékezik. A páncélos lovagok idején nem kis feladat hárult a lovakra, hiszen a lovassal és teljes felszerelésével együtt közel 200 kilónyi súlyt cipeltek szegény jószágok. Napóleon híres harci ménje Marengo volt, akinek nyergében a waterlooi csatát elveszítette, és a gyönyörű szürke paripa hadizsákmányként Angliába került.
A gépesítés korunkban átvette a ló helyét, így régi minőségében megszűnt az embert szolgálni, de megmaradt, mint barát és sporttárs.
Egy régi arab mondás szerint: „A ló hátán van a földi mennyország.” A lovak iránt valami ősi, kiolthatatlan érdeklődés, vonzalom, szeretet él bennem, mint sok más hasonló érzésű emberben.
Ez egy „szerelem”, amely nemcsak a mozgást, a sportot jelenti, hanem sokkal inkább az állat megismerését, gondozását, szeretetét és a szabadság érzését. Ahányszor lóra szálltam, annyiszor egy másik világba csöppentem, melyben csak a természet, a ló és az ember szerepelt. A szabadság érzése közben megszűnt a világ ezernyi gondja, maradt a mozgás öröme, a nehézségek leküzdésének büszkesége, saját korlátaim legyőzése, a harmóniára és bizalomra való törekvés.
“Harmóniára és bizalomra törekvés”
A lovaglás és a lótartás sajnos költséges tevékenység, így nem egyszerű megvalósítani. Népes családommal olyan szerencsések voltunk, hogy a lovastanyákon, ahol megfordultunk, munkánk fejében lovagolhattunk, foglalkozhattunk az állatokkal.
„A lovak csendes partnerek. Amikor megtanuljuk a nyelvüket, a kapcsolat akkor lesz igazán erős”– vallja Monty Roberts, az igazi Suttogó. Hosszú évek alatt több kedvencem is volt, akikkel próbáltam megteremteni ezt a kapcsolatot. Nagyon alaptudással, de annál nagyobb lelkesedéssel fogtam hozzá ehhez a feladathoz. Egy szürke herélt, ha fütyültem neki, odasietett hozzám, egy másik évek múlva is megismert egy idegen istállóban, és olyan is volt, aki nyerítéssel üdvözölt, ha megérkeztem.
Hosszú idő után hirtelen kétszer is megtörtént a csoda, saját lovam lett. Ez különleges boldogság, és különleges felelősség is volt.
Sok szép emlék fűződik mindkettőhöz, sajnos már csak emlékek, mert azóta már nem élnek, de álmomban hegyekkel körülvett völgyben, gyönyörű virágos réten legelésznek boldogan.
“Álmomban hegyekkel körülvett völgyben, gyönyörű virágos réten legelésznek…”
„A ló éltet, emberré tesz, összeköt a természettel, a történelemmel…” – írja Somogyi Győző grafikus és lovas hagyományőrző. Egyetértek vele. Sajnos két éve csípőműtétem volt, és az orvos nem igazán javasolta, hogy lovagoljak, így most csak külső szemlélő lehetek. Nagyon hiányzik, de nem adtam fel, hogy egyszer újra nyeregbe szálljak, és legyen egy megbízható, nyugodt lovam, aki bizalmába fogad, akire biztonságban felülhetek én is, és akit szeretettel gondozhatok.
Remélem, sikerül, és ez az álom is valóra válik.
Rásó Ica
Fotók: a szerző képei
Címkék: #midióIca, lovaglás, lovak, lovak a történelemben, Somogyi Győző
