Ma végre lett egy cicám. Kilenc éve várok rá. Nem csak egy cicára a sok közül, hanem éppen Őrá. Ez a történet igazi. Még abban a világban is, ahol minden azonnal kell, ahol nincs idő senkire és semmire várni, mert az ember csak akar és akar; lehetőleg újat, tökéleteset, lehetőleg olyat, ami pont úgy viselkedik, ahogyan azt kívánja; nem javítja meg, ha elromlik, nem „kínlódik” semmivel; ha nem megy valami, stílusosan odébbáll…

Bemutatom nektek Zserbót, aki kétségtelenül kissé Exupérysre vette a figurát, de megtanította nekünk, hogy lehet ezt másképp is:

„Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

A kapcsolatunk óriási konfliktusból indult. Én egy édes, ölelni való cicát szerettem volna, ő meg azt, hogy békén hagyjam.

Az első héten alig tudtam kivarázsolni az ágy alól. Adtam neki időt, megértően kezeltem a családjából kiszakított kismacska traumáját. Rendszeresen próbáltam azért felvenni vele a kapcsolatot, annak ellenére, hogy minden alkalommal az értésemre adta, hogy kifejezetten nem kedveli az élőlényeket maga körül. A cicás álmaim apránként töredeztek szét és adták meg magukat az élet slozijának örvényében.

zserboval.jpg

Kamaszkorára viszont a kötődési zavar oly mértéket öltött, hogy feloldhatatlannak látszott. Konkrétan veszélyben éreztem magam a saját lakásomban. Ha éjszaka véletlenül a takaró alól kikandikált néhány lábujjam, akkor minden alkalommal áldozatul estem a játékosságból elkövetett vadászatnak. Ugyanígy jártam akkor is, ha mozogni kényszerültem a szobában. Rettegve néztem szét, és minden sarokban a hátsóját egyre gyorsabban riszáló, ugrani készülő macska árnyékát láttam. Sokszor nem is volt alaptalan a félelmem, és a lábamba bogáncsként kapaszkodó szőrmókkal percekig sikítva jártam a cha-cha-chát.

Ebben az időszakban nem is tudtunk Zserbó közelébe férkőzni. Emiatt fésületlen maradt a bundája is. Így sokszor megesett, hogy napi több adag nyálas szőrlabdát extrudált a torka mélyéről a kanapéra, a szőnyegre, legritkább esetben pedig a könnyen tisztítható járólapra. A szekrényről önelégült tekintettel lökdöste le a kedvenc dísztárgyaimat, miközben egyenest a szemem közé nézett. Nem igényelt társaságot ha játszott, nem kedvelte a lakás napsütötte foltjait, simogatni továbbra is öngyilkosság volt.

Évekre megsértődtem, mondhatni szinte teljesen feladtam a reményt, hogy valaha is rendezzük a dolgainkat. Távolról azért gyönyörködtem benne, vágyakoztam utána. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet az ujjaimmal beletúrni a selymesen puha bundájába.

A férjem más típus, ő már az elején sem várt Zserbótól semmit. Elfogadta, figyelte, segítette, amiben tudta. Tehát a hidegháborús években ő vette át az irányítást. Rájött, hogyan tud vele játszani. Néha pedig hosszasan nézték egymást és pislogtak a másikra. Nagyon büszkén mesélt ilyenkor a férjem a sikereiről: „Láttad, hogy visszapislogott!? Láttad!?”

Egy nap gondolt egyet és hirtelen felvette a macskát az ölébe, majd ezt rendszeresítette. Pedig pontosan tudta, mi jár annak, aki érinteni meri a helyi tigrist! Viszont egyszer csak észrevettük, hogy Zserbó néhány másodpercig szívesen benne marad a szituációban, tehát nem menekül el azonnal. Bár tény, hogy ide-oda csapkodott a farkával. Mindenesetre lendületbe jöttünk. Ezt a ölben tartós pozíciót kigyakoroltuk. Elképesztő, de annyira biztonságossá vált a helyzet, hogy Zserbó karmait is mi kezdtük el vágni. Hetente kettő darabot volt bátorságunk megmanikűrözni. Ennyi volt a sérülés nélküli ráta. Később fokozatosan növeltük a tétet, és működött.

Újabb varázsmagot kaptunk: letisztult pillanataiban meg is tudtuk simogatni a cica feje búbját. Természetesen csak akkor, ha tűpontosan betartottuk a játékszabályokat, különben közelharcra került sor. Idővel a 2×2 cm-es fejbúbsimogatásból óvatosan le tudtunk csúszni a füle tövére, onnan pedig csak egy kis időbe telt, mire végre újra megérinthettük a hátát, anélkül, hogy a hátára fordulva vérengző krákenné vált volna. Innentől rendszeresen tudtuk fésülni is őt, ami mindenkinek javított az életminőségén.

Néhány éve – kb. 7 éves korában – átütő változásokra ébredtünk. Zserbó éjjel ránk járt nyalakodni. Akkoriban volt a kisfiunk 3 éves körüli, ami minden szempontból egy nyugodt életszakasz kezdete lett volna. Megszűntek a szülői ágyban való éjszakai feltűnések, sőt, már hajnalban is csak ritkán trappolt át. Ellentétben a macskával! Apró lépteinek közeledésére néha megébredtem – főleg mikor már hosszú ideje nem tudtunk sikeres karomvágást felmutatni. Olyankor úgy hallottam, mintha a Jurassic Park-os velociraptor körmei kopognának vészjóslón a padlón….

Első alkalommal felugrott az ágyra, a fejem fölé állt és óvatosan megnyalta az orrom. Nem mertem megmozdulni, nehogy megzavarjam a műveletben.

Minden „én most itt fel vagyok ébresztve” jellegű bosszúságomat félretettem. Tudtam, hogy a kapcsolatunk igen komoly fordulóponthoz érkezett. Aztán rendszeresen jött. Felváltva nyalt engem és a férjemet. Egy idő után megterhelő lett számomra ez a kapcsolódás. Nemcsak az ébresztések, hanem az érdes nyelve és a meleg, száraztápszagú lehelete is nehezítették a lelkesedésemet. Időnként a nyugalmam érdekében – nem túl udvariasan – letessékeltem az ágyról. Úgy látszott, nem zavarja, mindig visszajött… Mindig… És a biztos siker érdekében megtanult dorombolni is. Hamarosan rájöttünk, hogy csak akkor jön éjjel nyalni, ha fogyóban van a kajája. Ez nem tett jót sem az én, sem a férjem önértékelésének, de nem volt mit tenni.

Ez a helyzet nem is olyan régen változott csak meg. Egy éjjeli felnyalás után kikászálódtam az ágyból, hogy a méltóságos úr kérésének eleget téve, színültig töltsem a kajástálkáját, mikor is megdöbbenve láttam, hogy az edénykéje tele van. Tehát aznap kizárólag miattunk jött – egy kis szeretetet begyűjteni.

Innentől már tudtam, hogy megnyertük a szívét. Vagy önszántából nekünk adta. De lehet, hogy csak öreg és szentimentális lett. Nem tudom.

Apránként megadta nekünk az első igazi önfeledt dorombolásokat, rendszeresen odadörzsölte a fejét az arcunkhoz, töretlenül nyalt minket éjjel-nappal, és napközben is megkörnyékezett bármelyikünket egy kellemes simi reményében.

img_20191222_083357190.jpg

Ezzel elérkeztünk a mai reggelhez, a történetünk csúcspontjához. Felébresztett, majd dorombolva odakuckózott a hasamra, az ölelésem legközepébe, a mancsával elégedetten „dagasztott”, és a kezem alá bújtatta a fejét.

Végre megszelídítettem az én kis rókámat! Most már biztosan nem lehetünk egymás nélkül.

midio.hu