Mit gondolsz, az emberek miért szoktak kiabálni, miért emelik fel a hangjukat?
 Szerintem azért, mert dühösek és nem tudják máshogy kifejezni érzelmeiket.
És hogy lehetne másképp kifejezni?
Úgy, hogyha előtte gondolkodnának egy picit. Szerintem.

A fenti mondatokat egy – a hangja alapján – körülbelül 4-5 éves kislánytól idéztem a Vendég a háznál, a Kossuth Rádió családi magazinja 2019. február 25-i adásából (riporterek: Belényi Barbara, Juhász Tímea, Szendrei Edit; szerkesztő: Belényi Barbara; felelős szerkesztő: Keresztes Ilona)… A megkapó gyermeki bölcsesség egybevág azokkal az alábbi gondolatokkal, amiket tegnap egy sokkal tapasztaltabb embertől hallottam.

„Amikor szitálnak, fennakad a szemét, ha beszél, kiderül az ember gyengéje.” (Sirák fia könyve)

A legnagyobb ajándéka az embernek, hogy tudunk beszélni.

Bizonyos értelemben kommunikálni az állatok is tudnak, némelyik faj egész megdöbbentően, az ember képességeit meghaladó módon. De mégis mennyivel másabb az emberi beszéd. Milyen sokrétegű, milyen gyönyörű. Az embernek mennyi boldogságot ad. Gondoljunk csak arra, mikor a szerelmespár beszélget a Margitsziget egy padján. Vagy gondoljunk egy Arany- vagy egy Babits-versre. Szárnyakat ad az emberi léleknek, csodálatosan szép.

De ugyanakkor az ember beszéde gyilkolni is tud. Kapcsolatokat szétrombolni. Embereket megalázni, kigúnyolni. Tehát a beszéd szép, jó, csodálatos, de félelmetes is egyben.

Szent Jakab apostol írja, hogy az embernek a legkisebb szerve a nyelve, mégis a legfélelmetesebb és a leghalálosabb. Itt is az a hiba, hogy ki lehetne küszöbölni, hogy bajt csináljak a nyelvemmel, és pofonegyszerű módja van. A rejtély: előbb gondolkodni, aztán beszélni. Csak nálunk ez nagyon nehezen megy. Amikor öreganyáink főztek és forrt a leves, lehúzták a sparhelt szélére. A mai háziasszony is takarékra teszi a lángot a gáztűzhelyen. Nekünk is ez az egyetlenegy megoldás: takarékra állítani, lelassítani magunkat. Akinek soha nem áll be a szája, aki képtelen arra, hogy egy kicsit csöndben legyen, az önmagát soha nem tudja megmutatni.

„Hisz a száj a szív bőségéből beszél.” (Lukács evangéliuma)

Beszélgetés közben mennyire engedek az indulataimnak, mennyire engedek a hangulatomnak és milyen témára lyukadok ki állandóan? Ebből a három dologból messzemenő következtetéseket lehet levonni a bensőmről, hogy milyen ember vagyok. Ezen elgondolkozni – mint minden emberi kapcsolat – nagyon időigényes dolog. Az idő után pedig a második legfontosabb a csend. Az odafigyelés.

„Ne magasztalj senkit, mielőtt nem beszélt, mert ez az embernek a legjobb próbája.” (Sirák fia könyve)

A beszédhez nem kell virtuóz nyelvi ismeret. Lehet egyszerűen, tőmondatokatban is fogalmazni szépen, tapintatosan, finoman, szeretettel. A beszéd egy belső dolog kivetítése. Azoknak az embereknek, akik nagyon közel vannak egymáshoz, nem kell agyonbeszélni a dolgokat: egy-két szó és tökéletesen értik, hogy mi van a másik szívében. Ezért van az, hogy vannak olyan idős házaspárok, akiknél elég egy gesztus, szavak nem is kellenek.

Ahogy megkeveri a merőkanállal a levest, mielőtt merne a férjének. Ebből annyi mindent ki tud olvasni és megért a másik.

Az ember nem csak a szavaival, a gesztusaival, a mozdulataival is beszél. Lehet valaki elé odacsapni az ennivalót és nem mondok semmit, de durva lópokróc vagyok. Mennyi mindent elmondok ezzel. Nem kell mindent agyonbeszélni. Mert, hogy teljesen egybevágó legyen a gondolatunk és a szavunk, arra nem nagyon vagyunk képesek. Ezért kell óvatosnak lenni.

Csodálatos dolog a beszéd, az Isten egyik legszebb ajándéka.

Lejegyezte: Sz. K. N.

Fotó: pixabay.com

Címkék: Böjt, Prédikáció