Minden év januárjában közös imával, gyertyagyújtással és koszorúzással emlékezünk Diósdon a második világháború áldozataira, katonákra, civilekre, málenkij robotra elhurcoltakra. Az idén január 9-én (vasárnap) a 11 órai szentmise után kezdődik a megemlékezés a Templomkertben.
1945. január 6–10. között tragikus események helyszínévé vált térségünk. A településről és környékéről közel háromezer embert, férfit és nőt, többségében polgári személyt gyűjtöttek össze és hurcoltak el a volt Szovjetunió hadifogoly- és munkatáboraiba a bevonuló Vörös Hadsereg katonái. Parancsot teljesítettek, és az értelmetlen parancsnak lettek áldozatai az ártatlan érdiek és a környező települések lakói, köztük 103 diósdi polgár, akik úgy tudták, hogy rövid ideig tartó, „kis munkára” viszik őket. Abban a hitben voltak, hogy hamarosan hazatérhetnek, ám csak kevesen tértek vissza a munkatáborokból.
Az elhurcoltak alsó korhatára mindössze 14–18 év volt. Így begyűjtötték azokat a fiúkat, akár gyerekeket is, akik idősebbnek tűntek, s testalkatuk, erőnlétük alapján alkalmasnak mutatkoztak a nehéz fizikai munkára. Az elhurcoltak közül mintegy 400 fő soha nem térhetett haza. Sokak nevét nem ismerjük, sorsukról keveset tudunk. Nagy számban kerültek magyar állampolgárok koholt vádak alapján a GULAG táboraiba. A hadifoglyokat és a civil internáltakat évekig dolgoztatták a Szovjetunió kényszermunkatáboraiban.
Megemlékezés a diósdi második világháborús emlékműnél 2019-ben
Fehér éjszakák
„Én már tudom azt, hogy a börtön és a láger nem a legszörnyűbb, ami az emberrel történhet. Az egyetlen szörnyű, ami az emberrel történhet, az, ha nem tud sem tükörbe, sem önmagába nézni” – írta Karig Sára (1914–1999), aki a lvivi gyűjtőtáborból végül a komiföldi Vorkutába került, ahol több mint hat évet töltött agyag- és szénbányákban felszíni fejtésen dolgozva.
Szibériában tanult meg oroszul és ukránul. Itt írta verseit, melyeket „Sarkövezet” címmel 1995-ben jelentetett meg. Vorkuta volt az a hely, ahol a nehéz körülmények mindenkin rajta hagyták nyomukat.
„A Vorkuta vizében,
ezüst halak játszanak.
Nappal van vagy éjszaka,
odalent a víz alatt?
Nappal van vagy éjszaka
odalent a föld alatt?”
(Karig Sára: Fehér éjszakák)
„A huszadik századi embernek legtraumatikusabb élménye az izoláció. Háború, hadifogság, börtön, láger. S mennyien izolálódtak, mert az általuk szeretett ember eltűnt! Mint az anyám. Vagy az apám, aki belehalt abba, hogy engem elvittek. Mikor hazajöttem 1954-ben, az volt az érzésem, hogy fölösleges vagyok idehaza…” – emlékezett vissza a költő, műfordító, szerkesztő.
Karig Sára emléktáblája
„Nem voltunk emberek, csak darabok”
A szovjet kényszermunkára elhurcolt magyar nők emlékére, köztük Sabján Ferencné Marczin Borbálának állított emléktáblát a Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2015. szeptember 24-én a Budapest XI. kerület, Ercsi út 15. szám alatt.
Marczin Borbálát (1927. szeptember 24. – 2015. február 19.) 1945. szeptember 24-én hurcolták el Ercsi úti otthonából a szovjet katonai hatóságok, éppen amikor családja körében tizennyolcadik születésnapját ünnepelte. 1945. október 27-én tartóztatták le. A harckocsizó gárdahadsereg katonai törvényszéke 1946. január 30-án tíz évre kényszermunkára ítélte. Ő volt az O–235-ös számú rab, aki azért került Szibériába, mert szerepelt a neve egy barátjának a naplójában, aki 1945 szeptemberében ki akart szökni Ausztriába. Vádlott-társa volt az akkor tizenhét éves Rohr Magdolna.
A lvivi gyűjtőtáborból Tajmírba, majd a sarkkörön túli Norilszk környéki táborba került, ahol nehéz fizikai munkára kényszerítették. Csak 1953-ben térhetett haza Magyarországra.
A lágerekben töltött időszakról így emlékezik: „Amíg kint voltam, közel 9 évig, nem ettem mást, mint búzát, árpát, zabot, rozst. Kása, kása, kása, ugyanolyan leves, ugyanolyan kása. (…) Nem haragszom, de a lelkemből nem tudom kiűzni a fájdalmat. Az életemet kettétörte. Rajz szakos tanárnak készültem, és nem lett belőlem semmi. A BHG-ben lettem raktárvezető. Ártatlanul ítéltek el. Ezt az sem enyhíti, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1978. december 27-én hatálytalanította a 7. harckocsizó gárdahadsereg katonai törvényszékének 1946. január 30-i ítéletét, és az ügyemet bűncselekmény hiányában megszüntette. Kaptam egy igazolást a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának vezetőjétől, Mironova aláírással, hogy Marczin Borbálát, azaz engem, rehabilitáltak. Visszakaptam kilenc évet, papíron. Mit kezdjek vele?”
A vásárosnaményi emlékmű
midio.hu
Forrás (szöveg és kép): Emlékezés politikai foglyokra és áldozatokra, Nemzeti Örökség Intézete, 2017 és midio.hu-archív
Címkék: Diósd, emlékezés, málenkij robot, második világháború
