„Ha abba kéne hagynia az írást, milyen pályát választana?” „Remélem, erre nem kerül sor. De ha igen, akkor kertész lennék.” A fenti kérdés és a válasz 1984 szeptemberében hangzott el egy író–olvasó találkozón a keszthelyi laktanyában. A kérdező jómagam voltam, és ez idő tájt kezdtem el cikkeket írni a megyei lapba, a Zalai Hírlapba. A választ megfogalmazó író pedig Moldova György volt, akitől a napokban vettünk végső búcsút.
A toll fegyverével
Moldova Györggyel a keszthelyi laktanyában
Negyed négy: az író háromnegyedre jelezte érkezését. Dobos Jánosné, a keszthelyi laktanyakönyvtár vezetője megviselt kötetekkel és teleírt kölcsönzési kartonokkal bizonyítja: a vendég az öt legolvasottabb szerzők egyike. Háromnegyed négy előtt pár perccel megcsörren a telefon. A kapus jelenti: „Moldova elvtárs megérkezett”.
A Kossuth-, kétszeres József Attila-, valamint SZOT-díjas írón szolid öltöny, vállán Adidas sporttáska. Bemutatkozik, olyan természetes egyszerűséggel, mintha nem is az ismert író, hanem, mondjuk Moldova György bányász, vasutas vagy mezőgazdasági pilóta fedné fel kilétét.
Tényleg, ki ő? Most éppen kocsikísérő: három napja érkezett egy magyar kamionnal Isztambulból. (Nem kell bennfentesnek lenni az olvasónak ahhoz, hogy kitalálja: az író ezúttal a kamionosok életét és munkáját dolgozza fel.)
Megérkezése után a Pécsi Ildikónak szánt színdarabon dolgozott, csütörtökön futballedzése volt (ötvenéves elmúlt!), péntek délelőtt vonatra ült, és utazott egészen… Balatonszentgyörgyig. Csatlakozás híján (!) a további utat taxival tette meg.
— Úgy tudom, ritkán vállal író-olvasó találkozót — teszem fel az első kérdést.
— Igen. Egész egyszerűen nincs rá időm.
— És Keszthely. . .? —Túl régóta gyötörnek, nem tudtam ellenállni. Egyébként is útba esik. Nagyrákoson — Vas megyében — van egy parasztházunk, nagy kerttel. Négy-öt hónapot ott töltünk az évből.
Négy előtt pár perccel az órájára néz és megkérdezi: Indulhatunk? A laktanyaudvar csendes, egy lelket sem látunk. Nem hagyja ki a poént.
— Parancsot kaptak a fiúk a részvételre?
Az alakulat kultúrosa megnyugtatja:
— Bár minden program iránt ekkora érdeklődés lenne!
Terem zöldben. Röviden így jellemezhető a találkozónak otthont adó helyiség. Nehéz lenne egy tűt leejteni.
Moldova köszönti a jelenlévőket, majd jellegzetes stílusában válaszol az előre összegyűjtött kérdésekre, keresetlen egyszerűséggel, humorosan, de mégis történelmi hűséggel beszél az ötvenes évekről, a korabeli Színművészeti Főiskoláról (amelynek dramaturgia szakán végzett), az azt követő országjárásról. Arról, hogy egy évig dolgozott Komlón, a Kossuth-aknán a föld alatt, hogy volt kazánszerelő, segédmunkás építkezésen és konzervgyárban. Szól íróvá válásáról, elbeszéléseiről és a regényeiről, a különös sorsú, jellegzetes Moldova-figurákról. Az írói hivatás napos és árnyékos oldaláról.
— Tessék, kérdezzenek! — adja át a szót a hallgatóságnak, miután befejezte a válaszadást az összeírt kérdésekre
— Van-e szándékában a katonaéletről írni? — kérdi társai hangos egyetértésével egy őrvezető.
— Csupán öt hónapig voltam katona, s azt az időt is egy sajátos területen, egy fegyelmező zászlóaljnál töltöttem. Akkori élményeimet már feldolgoztam.
— A magyar labdarúgással kíván-e foglalkozni? — jön a következő kérdés.
— Nekem a foci az életem. Gyermekkoromtól a mai napig űzöm ezt a sportot. Jelenleg úgy érzem magam, mint egy megcsalt szerelmes, szomorú vagyok, megpróbálok felejteni.
— Mi késztette a Napló című könyve megírására?
— Én a felszabadulásnak, a magyar újjászületésnek köszönhetek mindent. Hogy tanulhattam, hogy író lehettem. A forradalomnak, a forradalmi eszmének kívántam emléket állítani Che Guevara életének, harcának bemutatásával.
— Ha abba kéne hagynia az írást, milyen pályát választana?
— Remélem, erre nem kerül sor. De ha igen, akkor kertész lennék.
Amikor elfogynak a kérdések, Moldova dedikálni kezd. A teremben, az előtérben a katonák kisebb csoportban vitatják a hallottakat.
— Hogy tetszett? — teszem fel a kérdést Nyírő József honvédnak.
— Ahhoz, hogy valaki a családjától távol, külföldön, egy juhokkal zsúfolt kamionon töltse a karácsonyestét „csak” azért, hogy megtudja, milyen egy kamionsofőr közérzete a szeretet ünnepén, mindenképpen megszállottnak kell lennie. A visszásságok, a negatív jelenségek megírásához nem kis elszántságra van szükség. Tulajdonképpen ez is egyfajta harc, a társadalomért, a hazáért — foglalja össze véleményét Nyírő honvéd.
Valóban. Harc, az írott szó, a toll fegyverével.
Kiss Zoltán
Fotó, illusztráció: Facebook, Arcanum
Címkék: 1984, író--olvasó találkozó, Keszthely, Moldova György
