Takács Tibor (1927–2014) írót, költőt, Táncsics Mihály-díjas újságírót nemcsak művei révén ismerhetik a diósdiak; többször is járt nálunk író–olvasó találkozón, sokan személyesen is találkozhattak vele a közösségi házban. 1997-ben a Kossuth Rádió felkérte, hogy írjon és olvasson fel jegyzeteket a hajnali hallgatóknak a Reggeli Krónikában. Az elhangzott Útravalók 2004-ben kötetben is megjelentek. Sorozatunkban ezekből válogatunk.
Sokan azt hiszik e vad télben, hogy alszik a hegyhát, a Tyúkos-tető, ám a természet készülődik a nagyon várt tavaszra. Meg persze mi, a téli kerthez hűtlenek. Tele vagyunk vágyakozással, izgalommal, örömmel, és talán még sose vártuk ennyire a jó időt, mert tudjuk, májusra vizünk is lesz. Felér majd a vízvezeték az utcánkba. Először a betonút kígyózott föl a hegytetőre, majd ezt követte a villany, a telefon. Már csak a víz hiányzik a szomjas embernek és a sokszor még nálunk is szomjasabb földnek. Bár én váltig hangoztattam, hogy elég öntözővíznek az a nyolcköbméteres ciszterna, amit a faház felépítése után fiaimmal csákányoztunk a sziklás talajba. Mi inkább sört iszunk, mint vizet.
Húzódozásomat egyesek félreértették, mintha sajnáltam volna az állandóan kint élő egy-két családtól a vezetékes víz örömét. Akarom én is, hogyne akarnám. Ugyan túlságosan sokba kerül, helyette elmehetnék Párizsba, vagy Málta szigetére, de most első a víz!
Visszaemlékszem, édesanyámnak is ez volt a nagy álma, miután eladták a körtöltés menti házat, s beköltöztek a Sárosi utcaiba.
– Tudod, mit szeretnék, kisfiam? – ölelt át az új házban.
– Te csak kívánj valamit és én teljesítem – néztem a szemébe.
– Be kellene vezettetni a vizet. Adsz-e rá pénzt?
Adtam az első regényem honoráriumból, már hogyne adtam volna. Lett vizük. Beköltözött hozzájuk az öröm. Akkor nyolcezerbe került, most benne lesz háromszázezerben, ha mindent beleszámolok. Hát ezért várjuk a tavaszt.
De mi jobb van az életben, mint a várakozás öröme. Ahogy miránk is várnak a metszőolló után sóvárgó fák. Várjuk a tavaszt! A fenyőfa alatt kibújó első hóvirágot. A hó eltakarodását. A füvek sarjadását, a fák virágba borulását.
És persze a víz megérkezését. Hogy feldúlják a betonutat, a kertet? Reménykedünk, hogy elfelejtjük a vízvezetés kellemetlenségét és alig várjuk a pillanatot, amikor a csapból zuhogni kezd az életet adó víz!
Fotó: idokep.hu és midio.hu archív
