Minden évben megrendezik Magyarországon a Diákolimpiát, amelyre bármelyik hazai általános iskola jelentkezhet, szinte minden sportágban. Iskolánk a 2023/4-es tanévben is nevezett az 5–6. évfolyamos fiú kosárlabda olimpiára. A szereplés a vártnál is sikeresebben alakult.
Hogyan is fogalmazhatnám meg azt az utánozhatatlan hangulatot, amikor ott állsz a lelátón, szülőtársaiddal együtt, és szurkolsz a gyermeked csapatának? A saját általános iskolád csapatának? Állsz, mert ülni már nem bírsz, kiabálsz, mert azt hiszed, akkor jobban játszanak. Mert ha hallják, te mennyire akarod hogy győzzenek, mennyire biztatod őket, majd ők is jobban fogják akarni.
Pedig náluk jobban senki nem akar győzni. Ez a tizenkét fiú: kilenc hatodikos, egy ötödikes és két negyedikes, apait-anyait beleadott a Diákolimpián. Önmagukért, az edzőért és az iskolájukért.
„HAJRÁ, DIÓSD!” – üvöltöm, és végigsiklik a tekintetem a gyerekeken. Van köztük egy, aki két fejjel magasabb a korosztályánál. Tudom, hogy az anyukája aggódott, hogy befogadják-e a többiek. Figyelem, és látom, hogy befogadták. Passzolnak neki, az irányító a nevét kiabálja. Az anyukája is. De nem is hallja, annyira koncentrál. Egyszer elesik, egyszer véletlenül orrba vágja az ellenfél játékosa. Felszisszenünk. Kicsit pihen, majd folytatja. Fellélegzünk.
Van egy olyan gyerek, aki rettenetesen izgul. Edzésen minden labdát bedob a kosárba, meccsen sorra kihagyja. A bátyja is nagyon jó játékos. Nem sokszor láttam az anyukáját meccsen, de most mellettem sikít. A bátyját még sosem láttam mérkőzésen, de azonnal felismerem, ő is eljött. Minden szünetben és félidőben odamegy az öccséhez és segítően magyaráz. Biztat. Bátorít. Jelen van.
Van egy olyan fiú is, aki egyébként nem kosarazik, hanem az akrobatikus változatát űzi ennek a sportnak. Viccelődtünk vele: beteszünk egy dobbantót, és beszaltózod a labdát! „Á, én leszek a legbénább…” – mondta erre. Ezért a lányom megállás nélkül a nevét kiabálja, amikor felmegy a pályára. Még hangosabban, ha nála van a labda. Beszállok én is. Látom, hogy hallja, mert máris bátrabb. Örülünk.
Van egy olyan fiú, akinek ez az utolsó kalandja a diósdi iskolával, mert nyáron elköltöznek. Neki is eljött az anyukája. „Elköltözünk, mert így közelebb leszünk a nagyszülőkhöz”, mondja. „De ebben még nagyon szerettünk volna részt venni.”
Van egy gyerek, aki minden labdát megszerez, és minden labdát bedob. „Láttalak már háromméteres hátrányból lefutni valakit”, mondtam neki, és most remélem, hogy eszébe jut. Lobog a haja a fejpánt felett. Mindenhol ott van. Öröm nézni. Valaki nekirohan, elharapja a száját, mi csak azt látjuk, hogy folyik a vér. Az arcunkhoz kapunk, de hamar rendbejön. És lefutja megint az ellenfelet. Hátrányból. Az anyukájának csillog a szeme.
Neki itt van az öccse is. Negyedikes. Copfos. Nem játszik sokat, de akkor remekel. Az edző nem sokszor rakja be a pályára a két legkisebbet. Nem akarja, hogy megsérüljenek, pedig megállják a helyüket. Eljön a pillanat, amikor a két testvér egyszerre van a pályán. Milyen öröm lehet ez a szülőknek, gondolom, miközben az apukára pillantok, aki feszülten nézi a mérkőzést.
A másik negyedikes fiúnak eljött a nagynénje és a nővére. Folyamatosan szurkolnak. Őszintén szólva, őt is lehetne futásban is indítani. Úgy cikázik el a magasabb gyerekek mellett, mint egy rakéta. És már ott is van a palánk alatt… Tapsolunk.
Ha már rakéta, elmesélem, hogy van nekünk egy olyan kosarasunk is, akit magunk között csak tornádónak hívunk. Ha nála van a labda, akkor azt megállíthatatlanul elviszi a palánkig, és be is dobja. Irányító, de három játékost kitesz. Pechünk van: kiállítják. Felhördülünk. Szerencsére nem sokáig van a kispadon. Ő az, aki az utolsó meccs idegőrlő hosszabbításán megígéri az edzőnek, hogy megcsinálják. És így is lesz.
Van egy olyan fiú is, aki úgy megnyúlt tavaly, hogy alig ismertem meg. Ügyes, megbízható játékos. Tudom, hogy nagyon készült. Minden egyes nap gyakorolt az apukájával, mióta döntős lett a csapat. Az apukájával, aki a világ legnagyobb kosárlabda-rajongója, és nem túlzok. Szerintem visszafelé is el tudja mondani a szabályokat, álmából ébresztve. Még elszalad valamiért a fiának, de a meccs kezdetére visszaér. Mindenkitől távol szurkol, mert mindenkinél hangosabb. Ha nem értjük, mi történik a pályán, őrá nézünk magyarázatért.
Van egy fiú, aki valójában focista. De tudom, hogy mindenben jó, amiben labdával kell játszani. Mégis döbbenten nézzük, mennyire ügyes. Semmi mással nem foglalkozik, csak a labdával. És ha megszerezte, focistához illően rohan vele. Mosolygunk. Rajongunk. Szuper vagy, kiabáljuk.
Van egy fiú, aki szeret beszélgetni az ellenfél játékosaival. Keveset dob, de akkor nagyon látványosat, és hatalmas a taps. Mire úgy ünnepel, mint egy NBA-s játékos. Nevetünk. Jó volt, még ilyeneket!
És van egy, akinek a kosárlabda az élete. Aki olyan könnyedén játszik, hogy még én is meglepődöm, pedig számtalanszor láttam már. „Zseniális! Mint egy balett-táncos”, mondja valaki. Számára a pályán megszűnik a világ többi része. Több, mint 100 pontot dob. A csapatkapitány. Ő az én fiam.
Rápillantok az edzőre is. Az edzőre, akiért tűzbe mennének. Akinek a mindene a kosárlabda, és a gyerekek. Nyugodtnak tűnik, de mindannyiunk közül ő izgul a legjobban, ebben biztos vagyok. Integet, kiabál, magyaráz. Aggódik, biztat, stratégiát mond. Leül, felpattan és járkál… Tudom, mennyi munkája van ebben az egészben. Tudom, hogy szívből csinálja. Emlékszem, mielőtt indultunk, megkérdeztem tőle az esélyeinket. „Győzni megyünk” – felelte magától értetődően. Ennyi.
És végignézek a szülőkön, nagynéniken, testvéreken, akik rászánták ezt a három napot a gyerekeikre. Feszült pillantások, ideges kiabálás, lelkes biztatás; én magam a kereplővel zajongok. Az egyik anyuka és a csapatot kísérő tanár az utolsó percekben kimegy a teremből.
„Nekem is ki kellene mennem. Nem nekem való ez…” – mondja az egyik apuka.
„Nekem sem!” – szólal meg egy másik.
„Ez csak egy Diákolimpia” – mondom óvatosan. De látom a szemükben, hogy lényegtelen, mi a tét. Ezek a meccsek, azt hiszem, számunkra arról szólnak, hogy a gyerekek ne legyenek csalódottak. Mind azt akarjuk, hogy boldogok és elégedettek legyenek. Hogy győztesek legyenek. Mert talán akkor mi is kicsit azok vagyunk.
A rengeteg izgalom után a hetedik helyen végzünk. Az edző láthatatlanul megtörli a szemét. A szülők megkönnyebbülnek. Nem utolsóként megyünk haza. Pedig igazából nem számít.
Az eredményhirdetésen a bizottsági elnök elmondja: „Itt ma csak győztesek vannak.” És bármennyire is a vesztesek vigasztalásának tűnik, ez nem az. Az ország legjobb 8 csapata között voltunk, már a legjobb 7 között vagyunk.
Nagyon büszkék vagyunk a gyerekekre. Legyen rájuk büszke egész Diósd! A csapat: Ács Pongrác László, Akerl Csege, Demeter Gergő, Horváth Péter, Imre Dániel, Nagy Marcell, Nagy Bertalan, Polgár Márton, Tisza András, Tóth Bence, Tóth Szilárd Olaf, Völgyesi Ákos. És az edző: Kurunczi Márk.
Ács Judit
midio.hu
Fotó: archív
Címkék: 7. hely, beszámoló, diákolimpia, Diósd, Iskola, kosarasok
