Anyának lenni

Anyának lenni

Az anyaságnak ezer arca van. Michelangelo Piétája az anya embertelen (s ugyanakkor nagyon is emberi) fájdalmát ábrázolja halott fia fölött, József Attila a mama teregető alakját óriásnak látja sok-sok év távlatából, az ismert dal szerint pedig „az én mamám nem hordott bubifrizurát, és mégis szép volt”.

A gyerekek sokszor látják szépnek anyjukat, noha ez a szépség sokkal inkább jóságnak nevezhető. Az anyaság – személyes tapasztalat mondatja velem – valóban jobbá tesz. Amikor a fiam közel tíz éve megszületett, még nem mertem volna ilyen határozottan kijelenteni.

Az anyává válás ugyanis nem volt egyszerű történet. Elfogadni és megélni a nap minden percében, hogy innentől kezdve egy másik lényért élek, az bizony dráma. Nem is utolsó. Ha egy gyermek megszületik, minimum két új ember jön a világra: a baba és az édesanya. Mi tagadás, a megszokott női feladatok közül a legösszetettebb szerepkör. Ámbár nagyon remekül ki van találva.

A várandósság, a szülés, a szoptatás külön-külön is akkora kaland, hogy gyakran úgy érzem, szinte igazságtalanul ki vannak belőle zárva a férfiak. Mintha közelebb engedtek volna minket, nőket a teremtés ősi titkához. Igaz, a fájdalmához is. Mert aki bennem növekedett, az bennem is hal meg.

Anyának lenni mindenképp felemelő hivatás. Egyszerre ünnep és egész napos készenlét. Éjszakai riadók, ha jön a pici foga, nappali hisztik, ha nincs idő együtt játszani. Mert a nagyot reggel iskolába kell vinni, tízóraira a gyümölcspürének készen kell lenni, 12-re az ebédnek, utána meg kell győzni, hogy ebéd után muszáj aludni, majd az ébredést követően jön a levegőzés. Elő a babakocsi, mert menni kell. Kutyát, macskát, autót nézni.

Hogy nem kérdezik, akarom-e? Hát nem. Anyának lenni többek közt ennek az elfogadását is jelenti. Persze néha lázad az ember. Fáradtságból, dacból, miegymásból. Aztán a kicsi egyetlen mosolya, a nagy egyetlen puszija elfeledteti a sérelmeket.

Anyának lenni komoly személyiségfejlesztő, önismereti tréning. Sőt, ha még járni nem tudó csöppség cipelésével is kombináljuk, akkor a ragyogó wellness-hétvége is biztosított. Hogy nem csak egy hétvége? Igen, ez kicsit hosszabb, de nekünk mindenből a legjobb jár. Kipróbálhatjuk, meddig terjed a tűrőképességünk, ha kisebbik gyerekünk az esti híradó közben kitartóan püföli az egyik játékát, vagy nagyobbik csemeténk ezredszerre is elfelejti kirakni szennyesét a fürdőszobába. Mit lépünk arra, ha az egyiknek spenót, a másiknak bolognai spagetti kell, ha kiderül, hogy mégis valami máshoz lenne kedve a kicsinek, mondjuk leginkább apa kóláját inná meg. Annyi mindennel szembenézhet az ember. Eltöprenghet a nevelési elvek sikerességén, a megengedem–nem engedem örök harcán, az én nyugalmam–gyerek kényelmét mutató ábra fordított arányosságán. S noha rég túlhaladott Makarenkó pedagógiája, s lassan B. Spock doktorra is csak a negyvenes szülők emlékeznek, azért naponta kénytelen az ember önmagát is fegyelmezni, ha a háznál legalább egy gyermek „garázdálkodik”.

És ez a szép az egészben. Sosem tudja egy anya, hogy mire ébred. Jó esetben csak nyűgös a gyerek, rosszabb napokban egy-egy betegség is beeshet. A feladatot pedig meg kell oldani. Erre is jó a gyerek. Nincs szőnyeg alá söprés, elodázás vagy „majd valaki megoldja” filozófia. A valaki – ebben az esetben – biztosan én vagyok.

A múlt század elején Amerikában kinevezték május második vasárnapját az anyák napjának. Európában jók vagyunk az ilyen-olyan napok megtartásában, így aztán engem is ünnepelnek, igaz, Magyarországon az első vasárnapon. Én mégsem szeretem az anyák napját. Nem valami magas röptű okom van rá, hiszen gyermekeim szavalnak az ünnepségen, virágot és puszit kapok. S hát éppen ez a baj. Nekem mindig bőgnöm kell a meghatottságtól, s komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne tegyem. Gyerekkoromban persze, én sem értettem, miért sírnak az anyukák, hiszen nem fáj semmijük.

Amióta magam is anyuka lettem, már pontosan tudom, igenis lehet a boldogságtól könnyezni. Hogy lám, az én fiam, az én lányom, és hű de okos, hű de szép. Pedig azért ne bízzuk el magunkat. Igaz, életet adtunk nekik, gondoskodunk róluk, de, hogy léteznek, elsősorban nem nekünk tartoznak hálával. Mi csak eszközök vagyunk a sors kezében. Gyereket is merő önzésből akarunk, a saját képmásunkra. A teremtés misztériumából kérünk egy kis részt ezáltal.

Egyetlen gyerek sem kérte, hogy megszülessen, ők kiszolgáltatottak – nekünk, a világnak. Ahogy a róka mondja a kis hercegnek: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…”. Édesapák, édesanyák egyaránt. S mivel a gyereknevelés önjutalmazó tevékenység, azt se felejtsük el, mennyi köszönettel tartozunk gyermekeinknek, akik vendégeink egy életen át.

Bányai Petra

(Diósdi Krónika, 2007. április)

Fotók: pixabay.com