Érdekes írás és fotó jelent meg a Pesti Hírlap 1917. július 8-i számának 11. oldalán. Szerzője Flóriánsz Alfonz tiszthelyettes, aki 1916-ban tüzérütegével Palesztinában harcolt. Az Aratás a sivatagban című hangulatos beszámolóra dr. Töttős Gábor nyugalmazott főiskolai docens bukkant rá, ő ajánlotta közlésre a Honvéd Altiszti folyóirat szerkesztőségének. Az írás a lap idei 2. számában olvasható.
Sivatag, 1917 pünkösd hétfőjén.
Itt, minálunk vége van már nemcsak a tavasznak, de az aratásnak is. A tavasz, amilyen hirtelen jött, oly hirtelen el is tűnt, tért engedve a rettentő hőségnek. Még csak sáskajárás sem volt az idén, pedig ez errefelé minden évben szokott lenni. Az idevaló napkeleti bölcsek és vén arabok a nagy ágyúzásnak tulajdonítják a veszedelem elmaradását.
Megvolt az aratás is. Fekete, beduin-kezek tördelték le a szomorúan barnára égett „ritkaszép” árpakalászokat, amelyek alig bújnak elő a forró homokban, és a nagy hőségben, máris megérnek. Az arabok és beduinok nem törődve a háborúval, az ágyúzással, a szigorú tilalom ellenére learatták nemcsak az állásaink mögött elterülő tenyérnyi árpaföldeket, de még az állásaink előtt levő és golyóktól feltúrt árpájukba is bemerészkedtek.
Mulattunk rajtuk eleget. Nem egy jó magyar torokból fakadt föl harsány kacaj ennek a nem mindennapi aratásnak láttára. Kivonult az egész família, pereputtyostól, mindenestül. Elöl a család feje, holmi bibliai vénségű, szomorú arab, maga után vonszolva még vénebb tevéjét, melyen üres zsákfélék lógnak. Utána három-négy szamár szépen libasorban, lelógó fülekkel viszi az édes terhet Az édes teher az öreg arab két-három felesége, akik előkelő grandezzával [méltósággal, büszkeséggel – a szerk.] trónolnak a roskadozó csacsikon. Nem sokat látni belőlük. Tetovált arcukat mindenféle régi pénzdarab födi el, amelyek zsinórra fűzve csüngnek le a hajukból. Ruhájuk egy fürdőköpenyre emlékeztető valami, amelyet kacéran ide-oda csapkod a szél és amely alól kecsesnek nem éppen nevezhető, karikákkal díszített és jókora hosszúságú lábacskák lógnak a semmiségbe. Mindeniknek a karján egy-egy fekete rajkó, aki folyton bömböl és rugdalódzik, amivel valószínűleg jóllakott voltát igyekszik demonstrálni.
Magyar katonák Palesztinában 1916-ban
Ezenkívül a hölgyecskék valamennyien még egy fél tucat összekötözött tyúkot is cipelnek magukkal, amelyek helyszűke miatt már csak a szamár nyakán lógnak le két oldalról. Ezek viselkednek még aránylag a legcsöndesebben és csak olyankor háborodnak föl, ha a csacsi hosszú füle legyezgetés közben hozzájuk verődik.
A szamarak mellett a már szaladni tudó gyerekek róják a forró homokot. Éretlen datolyát majszolnak, s folytonosan visszafordulnak a sántikáló kutya felé, amely tisztességes távolságban, kilógó nyelvvel zárja be a groteszk menetet.
Így vonul a família az árpaföldre. Odaérve a tevét lefektetik, a szamarak megszabadulnak édes terhüktől, s az egész család nekifog a kalásztörésnek.
Egy darabig megy a munka, de hirtelen látni lehet, hogy az egész család hátat fordítva az angoloknak, leguggol és ebben a pillanatban már meg is jelenik fölöttük a srapnel- [repeszgránát-, robbanólövedék – a szerk.] felhő. De nincs baj. Megy a munka tovább. Kis idő múlva megismétlődik ez a jelenet, míg csak az angolok el nem unják a dolgot és sűrűbben tüzelnek. Most már a família sem veszi tréfára a dolgot és gyorsan fölszedelőzködve el akar szaladni. Igen ám! Csakhogy a teve nem hajlandó fölkelni, mert ő neki nem imponál a srapnel. A szamarak is ilyenkor csökönyösödnek meg és nem mozdulnának a sivatag minden kincséért sem.
Ekkor változik meg a kép és éri el leghumorosabb részét. Most az öreg húzza a tevét, a bájos feleségek pedig a gyerekekkel együtt tolják a szamarakat, amelyek nem tudván mire vélni a változást, nagy fejüket egymás felé fordítva irtózatos ordításba fognak.
Mikor végre sikerül a szorgalmas famíliának kikerülni a veszedelmes zónából, megállnak és várnak, amíg csillapodik az ángliusok dühe. Aztán újra nekivágnak a kockázatos vállalkozásnak mindaddig, amíg mégis csak learatják silány árpájukat.
Katonáink, akik nagyobbrészt gazdaemberek, csodálkozással nézték végig ezt a különös aratást. Most már ennek is vége. Még kihaltabb lett a sivatag. Elköltöztek a beduinok, a fecskék, a gólyák, csak mi maradtunk itt meg az angolok, hogy továbbra is farkasszemet nézzünk a forró homokban.
Flóriánsz Alfonz
midio.hu
Forrás: Pesti Hírlap, 1917. július 8.
Címlapfotó: Pixabay; fotó: Flóriánsz Alfonz
Címkék: Történelem
