A HVG kollektívája ez év áprilisban búcsúzott el a szeretett kollégától, a Diósdon élő Juhász Gábortól, a hetilap vezető szerkesztőjétől, aki a munkatársak egyöntetű véleménye szerint „a legmarkánsabban képviselte 33 éven át a HVG-s szakmai eszményt”.
A Juhász Gábor-emlékdíj a fiatalon elhunyt újságíró családjának kezdeményezésére jött létre, azzal a céllal, hogy az elismeréssel minden évben kitüntessék és megjutalmazzák a HVG hetilapban és a hvg.hu-n megjelent legjobb cikkek szerzőit.
A zsűri (Juhász József, Jakus Ibolya és Lipovecz Iván) az év kiemelkedő újságírói teljesítményeit értékelve idén Joó Hajnalkának és Szabó Yvette-nek ítélte az elismerést.
A Diósdi Krónika 2009-ben interjút készített Gáborral, melyet most – rá emlékezve – közreadunk.
Nem lenne jó, ha elnyelné a város Diósdot
Beszélgetés Juhász Gáborral, a HVG főszerkesztő-helyettesével
Juhász Gábor (49) szerkesztő, újságíró az ELTE jogi karának elvégzése után került a hetilaphoz, melynek azóta is munkatársa, tavaly nyár óta főszerkesztő-helyettese. Rádiós újságíró feleségével és két egyetemista fiával 1987 óta él Diósdon.
– Szerencsés család vagytok. Feleséged, Szikra Zsuzsa rádiós újságíró, szerkesztő, az egyetem elvégzése után került első és eddig egyetlen munkahelyére, a Magyar Rádióba. Te sem tudsz mást mondani, hiszen ugyancsak szinte az iskolapadból igazoltál a HVG-hez, ahol azóta is dolgozol.
– Kétségtelen, ma már kevésbé jellemző az effajta állandóság. Eleinte külsőztem, majd szerződéssel dolgoztam a lapnak; aztán úgy egy év múltán kerültem státusba. A Monitor rovatban kezdtem kisebb anyagokkal, aztán végigjártam a ranglétrát.
– A HVG, legalábbis szerintem, több tekintetben is kilóg a hasonló profilú hetilapok sorából. Egyrészt nem hallottam, hogy valaha is címkézték volna, másrészt kiállításában, stílusában is mintha a nyugati magazinokra hajazna.
– Eredetileg az angol Economist volt a minta, aztán az alapvetően gazdasági profilú lapból gazdasági-politikai hírmagazinná váltunk. A lap statútumában szerepel a liberális meghatározás, ami alatt nem a ma Magyarországon honos jelentéstartalom – a pártkötődés – értendő. Úgy gondolom, szerencsésebbek vagyunk bizonyos laptársainknál, melyeknél például erős az anyagi függés.
– Ismereteim szerint a HVG mindig is sokat adott a függetlenségére, például az újságírókat nem utazási irodák utaztatják, de az újságírói ás a hirdetésszervezői munka is szigorúan elhatárolt.
– A Magyar Kereskedelmi Kamara lapjaként indult az újság, ami néhány év után már hasznot hozott, majd 1989-ben önálló üzleti vállalkozássá vált. Jelenleg is egy részvénytársaság működteti, mindmáig nyereségesen, tehát nem szorulunk rá, hogy elfogadjunk támogatásokat.
– Mennyiben befolyásolta a HVG helyzetét, hogy 2003-ban a WAZ-csoport megvásárolta a kiadóvállalat háromnegyedét?
– A szerkesztésben nem jelent változást. Egy példa: a főszerkesztő személyéről a szerkesztőség dönt háromévente, a többségi tulajdonos beleszólása korlátozott.
– A HVG által feldolgozott témák, oknyomozó írások gyakorta váltanak ki nagy visszhangot az olvasók körében, de odafigyel rátok a politika világa is.
– Elsősorban a politika és a gazdaság kapcsolatrendszerével foglalkozunk. Én személy szerint a pártfinanszírozás, illetve a képviselők gazdasági tisztségeinek kérdéskörével, amiről könyvet is írtam Pénzképviselet címmel, aminek már a harmadik – átdolgozott – kiadása is megjelent. Én nem nagyon hiszek az írások azonnali hatásában. Hosszabb távon azonban már jól kimutathatók az eredmények. 1992–1993-ban kezdtük el bolygatni a képviselők cégtisztségeit, vagyis hogy ki, hol tulajdonos, hol, mennyiért tölt be különböző igazgatósági, felügyelőbizottsági állást. Az első reakció az volt: mi közünk hozzá?! De mi éveken át közöltük a listákat, aztán 4-5 év után megszületett az összeférhetetlenségi törvény, nyilvános lett a vagyonnyilatkozat. Keményebb dió a pártfinanszírozás kérdése. Ma már mindenki egyetért abban, hogy átlátható viszonyokra van szükség, de amikor szavazásra kerül a dolog, valahogy nem akar megszületni a szabályozás. Itt egyelőre annyi az eredmény, hogy napirenden szerepel az ügy.
– Hogyan zajlik egy napod, a munkaheted?
– Minden héten tartunk egy lapindító értekezletet, aztán egy másikat, amelyen a készülő írások készültségi fokát tekintjük át. A hétfő és a kedd egész napos munkát jelent a lapzárta miatt, ilyenkor késő este jövök haza.
– Milyenek látod a magyar sajtó, a sajtószabadság mai helyzetét?
– A legnagyobb probléma, hogy nincs annyi olvasó és annyi hirdető, amennyi egy igazán többszereplős, versenyre késztetett sajtót eltart. Ezért nagyon kevés az olyan újság, amely balra és jobbra is egyforma bátorsággal tekint. Ehhez persze az kell, hogy gazdaságilag szilárdan álljanak a lábukon. Vannak persze más jellegű gondok is. Nem könnyű a fiatalokat, akik alapvetően az internetet bújják, rászoktatni az újságolvasásra. Aztán olyan stílust kell meghonosítaniuk a szerkesztőknek, újságíróknak, amit a fiatalok és az idősebb olvasók egyaránt elfogadnak, megkedvelnek. Alapvetően megváltozott a szöveg-kép arány, ma színes képek, látványos ábrák, grafikonok nélkül nehéz eladni lapokat. Mi némileg kedvezőbb helyzetben vagyunk, mert az olvasóközönségünk stabil, magas az előfizetett példányok aránya, rendszeresen jelennek meg különszámaink – adó, tb, diploma –, ami egyfajta biztonságot jelent a tervezésnél.
– Állandó kérdés a Diósdi Krónika interjúiban: a szakmájukban sikeres emberek mennyire kísérik figyelemmel lakóhelyük ügyes-bajos dolgait. Te hogy állsz e téren?
– Több mint húsz éve élünk itt, a lakótelepen kezdtünk, aztán vettünk egy házat. Itt laknak a szüleim is, a testvérem, s a fiaim, akik ma már egyetemisták, az ELTE jogi karának hallgatói. Magánemberként tehát óhatatlanul érintett vagyok a helyi történésekben, melyeket igyekszem is figyelemmel kísérni. Újságíróként más a helyzet: természetesen nem írhatok személyemet érintő ügyekről.
– Örök téma: falusias település, avagy modern kisváros legyen Diósd? Te melyik változat mellett voksolsz?
– Szeretünk itt élni. Lassan elfeledjük azokat az időket, amikor negyedórákat álltunk sorban a lakótelepi telefonfülke előtt egy hívásért. Ma a közlekedés az egyetlen, ami megnehezíti az életünket. Az agglomerációs települések speciális helyzetben vannak, a kialakult kényes egyensúlyt meg kell őrizni, de hazafelé jövet, a Panoráma-kanyar után olyan érzésem van, hogy nyugodt vidékre értem. Nem lenne jó, ha Diósdot elnyelné a város.
K. Z.
(Diósdi Krónika, 2009)
Kiemelt képünkön a zsűri tagjai és a díjazott újságírók láthatók (balról jobbra): Juhász József, Jakus Ibolya, Joó Hajnalka, Szabó Yvette és Lipovecz Iván.
Fotó: hvg
Címkék: Diósd, Juhász Gábor emlékdíj
