Az elmúlt 26 év legsúlyosabb konfliktusa zajlik szeptember 27-e óta Azerbajdzsán és Örményország között. A tét a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah feletti uralom. A területvita folyamatos összecsapásokhoz vezetett az elmúlt évtizedekben, a mostani helyzet azonban különösen aggasztónak tűnik. A felek nehéztüzérséget is bevetnek, és a harcok Karabah határain is túlterjedhetnek. A harcok nyomán ismét napirendre került a menekültkérdés, melyről 14 évvel ezelőtt, 2006 tavaszán Azerbajdzsánban közvetlen ismereteket szerezhettem. 

A többségében örmények lakta terület hovatartozása 1988 februárja, vagyis még a Szovjetunió összeomlása előtti idők óta nyílt vita tárgya Baku és Jereván között. Hegyi-Karabah Örményország támogatásával az 1992–1994-ben vívott háborúban elszakadt Azerbajdzsántól, a harcokban 30 ezer ember vesztette életét, és százezrek kényszerültek menekülésre. A tartomány parlamentje 1996-ban kikiáltotta Hegyi-Karabah függetlenségét, de ezt egyetlen ország, még Örményország sem ismerte el. Mind Azerbajdzsán, mind Örményország saját területének tekinti az enklávét. A 11 ezer négyzetkilométeres, 150 ezres lakosságú Hegyi-Karabahban korábban nagyjából 20 százalék volt az azeriek aránya, mára azonban gyakorlatilag 0-ra csökkent. Az Azerbajdzsánban élő örmények szintén elmenekültek lakóhelyükről az elmúlt évtizedekben.

Menekülő örmények

A szeptember végén kitört fegyveres konfliktus miatt már örmények százai hagyták el otthonaikat. Az Euronews tudósítójának, Amanda Coakley-nek lehetősége volt a helyszínen forgatni. Riportjában bemutatja, hogy egy nagyobb család nőtagjai és gyerekeik az örmény főváros, Jereván közelében lévő Prosjanban kaptak szállást átmenetileg, a gondolataik azonban otthonuk körül forognak.

 

„Sokat gondolunk az embereinkre, a családunk férfi tagjaira, akik védik a határt. Azt szeretnénk, hogy a helyzet minél előbb megoldódjon, és hazatérhessünk az otthonainkba. Túl sok volt már a veszteség…” – mondta az egyik menekült. Egy másik nő és a lánya egy Martuni nevű faluból menekültek el, amelyet hevesen bombáztak. Az azeri–örmény konfliktus miatt az anya már a férjét, az anyját és a sógorát is elveszítette. „Nem érdekelnek a házak, azokat többé-kevésbé újjá lehet építeni. Csak a férfiakért aggódunk, azt akarjuk, hogy hazatérjenek és békében élhessünk. A többi nem fontos. Sok mindent láttunk és túléltünk az elmúlt harminc évben. Csak háború ne legyen!” – fohászkodott Gyulus Avaniszjan. A család a házat idegenektől kapta. Addig maradhatnak, míg kitisztul a kép a jövőt illetően. Ingyen kapták az asztalon lévő ételt is.

Az Euronews tudósítója szerint az emberek egész Örményországban tárt ajtókkal várják menedékre szoruló honfitársaikat, akiknek a szállás mellett ruhát és ételt is adnak. Egyfajta önkéntes nemzeti összefogás ez, ami valószínűleg folytatódik, mert egyre többen vannak olyanok, akiknek nem marad más választásuk, mint hogy elmeneküljenek Hegyi-Karabahból.

 

Veszteségek azeri területen

Szintén az Euronews stábja volt az egyetlen külföldi forgatócsoport, amely – azeri katonák felügyelete mellett – beléphetett az azeri lezárt, háborús övezetbe. Mint beszámolnak róla, agy darabig minden hétköznapinak, nyugodtnak mutatkozott. „De a sarkon túl ránk vicsorít egy másik valóság… Szétlőtt ház, sebtében elhagyott, romos otthon, traumatizált helybéliek. Egy idős asszony éppen ételt főzött a beteg fiának, amikor a légnyomás kivitte az ajtót, ablakot, őt pedig a földhöz vágta. Amikor körbenézett, csak romokat látott maga körül. Minden megsemmisült…”

A légitámadás vége sem jelenti azt, hogy elmúlt a veszély. „Mögöttem egy becsapódott, de fel nem robbant 300 mm-es Smerch rakéta áll ki a földből egy lakóház udvarán, ahol kisgyermekes család él, árulkodik erről egy itt látható, ikreknek való dupla-babakocsi, és több személyes tárgy is. Úgy hiszem, itthon is lehetnek” – mondja az Euronews tudósítója.

 

Menekültek egykor és ma

2006 tavaszán egy magyar küldöttség tagjaként – Kulcsár István, az ismert író, újságíró, tudósító és Nagy László ezredes, biztonságpolitikai szakértő, egyetemi tanár társaságában – egy hetet tölthettem Azerbajdzsánban. Útunkról háromrészes riportban számoltunk be az Új Honvédségi Szemlében (Azerbajdzsán közelről, 2006/5–6–7. szám). Ott-tartózkodásunk során alkalmunk volt megismerkedni az ország múltjával, jelenével és nem utolsósorban a menekültüggyel. (Sajnos az ott készült fényképeim elkallódtak, így azokat nem tudom illusztrációként felhasználni.)

 

Az akkori hivatalos azerbajdzsáni adatok szerint csaknem egymillió menekült található az országban (minden nyolcadik személy). Adminisztratív szempontból őket három alapvető kategóriába sorolják be:

  1. Azok a tényleges menekültek, akik Örményország területén éltek, de az 1988-ban kirobbant etnikai konfliktus kapcsán erőszakkal áttelepítették őket Azerbajdzsán területére (különböző adatok láttak napvilágot, de a legtöbb forrás 250 ezerre teszi a számukat).
  2. Azok az eredetileg is azerbajdzsáni állampolgárok, akiket Hegyi Karabahból, illetve a környező hét megszállt régióból üldöztek el az örmény fegyveresek 1988 és 1993 között (számuk a leghitelesebbnek tekinthető források szerint 660 ezer). Rájuk külön kifejezést használnak. „belföldi hontalannak” nevezik őket (internally displaced person – IDP).
  3. Végül a menekültstátusért folyamodó, harmadik országból érkezett – és nem azeri nemzetiségű – személyek (például 50 ezer Közép-Ázsiából elüldözött meszheti török, Csecsenföldről menekült oroszok, afgán, iraki vagy iráni állampolgárok).

Az azerbajdzsáni vezetés különösen nagy figyelmet fordít az első két kategóriára. Mint országjárásunk során tapasztaltuk, a hivatalos azeri politika hármas célt követ. Egyrészt az anyagi lehetőségek függvényében igyekszik fokozatosan javítani a menekültek valóban áldatlan életkörülményeit. Másrészt viszont a látszatát is igyekszik elkerülni annak, hogy ezen menekültek véglegesen otthonra lelhetnek jelenlegi lakóhelyükön, amelynek ideiglenes jellegét állandóan hangsúlyozzák. Harmadrészt megpróbálja megnyerni a nemzetközi közvélemény támogatását, de legalább együtt érző szimpátiáját annak érdekében, hogy ez előmozdítsa a konfliktus rendezését, ezen belül a menekültek hazatérését.

Tény és való, hogy a menekültek kérdése prioritást élvez Azerbajdzsánban, ezt maga Heydar Aliyev, az ország nagy tiszteletnek örvendő volt elnöke – a jelenlegi elnök édesapja – állapította meg több ízben is mind hazai, mind nemzetközi rendezvényeken. Így például az olajexportból származó állami jövedelem felhasználása során is elsődleges szempont a menekültek legelemibb szükségleteinek kielégítése. A menekültek problémájával való foglalkozás koordinálására 1998-ban létrehozták a Menekültügyi Állami Bizottságot.

Ott-tartózkodásunk során módunk volt három, menekültek által lakott körzetbe ellátogatni. Belasuvar körzetében olyan telepet néztük meg, ahol a menekültek már az elhelyezésükre szolgáló épületek második fázisánál tartottak: a sátrak, illetve a nádkötegekből összetákolt kunyhók helyét „állandó” jellegű épületek foglalták el, amelyek falát gallyfonatokra kívül-belül rátapasztott agyag képezte, padlójuk döngölt agyag, tetejüket pedig hullámpala borította. A villanyt bevezették, a fűtést pedig palackos gazzal oldották meg, amelyet bizonyos mennyiségben az állam biztosított. A főzés vagy villanyrezsón, vagy gáztűzhelyen történt. A vizet vödrökben hordták, a legnagyobb távolság a víznyerő helyig 300 méter. A padlót több rétegben szőnyegek borították, a bútorzat rendkívül szegényes volt, a helyiségek átlagmagassága nem több két méternél, tetőszigetelés nem volt. Végeredményben nyirkos, sötét, alig fűthető, illetve minimálisan szigetelt, télen nagyon hideg, nyáron nagyon meleg „lakások” voltak ezek.

Itt volt alkalmunk találkozni egy csoport menekülttel, akik a Magyarországon éppen bíróság elé került Ramil Safarov (a „baltás gyilkosként” ismertté vált azeri katonatiszt) földijei voltak, tehát egy helyről üldözték el őket az örmények. Beszéltünk annak az iskolának az igazgatójával, amelyben az akkor serdülőkorú Safarov tanult. Elmondta, hogy Ramil fegyelmezett, jó tanuló fiú volt, és csak az elszenvedett pszichés megrázkódtatások válthatták ki belőle ezt a reakciót.

A második telep, amelyet meglátogattunk, Sabirabad térségében terült el, és üdítő színfolt volt az első után. Itt egy kis városka épült látszólag csupa egyforma házakból, amelyek egy-egy családnak adtak otthont. A család létszámától függően két- három- vagy négyszobás házak téglából épültek, kis udvar tartozott hozzájuk, amelyet természetesen ugyanilyen kőtéglából épült magas fal (kerítés) vett körül. A házak komfortosak, a víz és a villany be van vezetve.

Isimli városka vasútállomása volt a következő látogatási hely. Itt mintegy 600 család élt körülbelül 350 vasúti tehervagonban, ahová annak idején hevenyészve beköltöztették őket „Meglátogattunk” egy négytagú családot, amely 13 éve lakott ebben a vagonban. Két fiúgyermekük már itt született. A teherkocsik már „belerozsdásodtak” a sínekbe, a kocsi alatti térséget is berendezte a család raktárnak meg játszótérnek, illetve a kocsi előtt elkerítettek mintegy száz négyzetméteres „gazdasági” udvart, ahol néhány tyúkot is tartottak. A gyerekek a városka iskolájában tanulnak, együtt a helybéliekkel. Az árnyékszék 200 méterre, a kút 300 méterre volt. A vagonban nyálon 60 fokig felment a hőmérséklet, télen a réseken beesett a hó. Petróleumot kaptak norma szerint, amelyet fűtésre használtak, a vagonba bevezették a villanyt.

Hogyan tovább?

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993 folyamán négy határozatot is hozott a konfliktus gyors és békés rendezése érdekében, amelyek előírták az örmény hadsereg (fegyveresek) kivonását a megszállt területekről, Hegyi Karabah státusának megnyugtató rendezését, a menekültek visszatérésének lehetővé tételét lakóhelyükre. Mint az várható volt, ezek a határozatok papíron maradtak, az egyetlen kézzelfogható eredmény az 1994 májusától hatályos tűzszünet a szemben álló felek között (amelyet azóta is rendszeresen megsértenek). Az EBEÉ/EBESZ is folyamatosan napirenden tartotta a karabahi konfliktust (többek között foglalkozott ezzel a kérdéssel a budapesti csúcsértekezlet is 1994 decemberében). Az ún. minszki csoport is folyamatos erőfeszítéseket tett az elmúlt évtizedek során a  béke helyreállítására.

„Azerbajdzsánnak egyetlen feltétele van: akkor lesz vége a harcoknak, ha felszabadítottuk a megszállt területeket. Karabah Azerbajdzsánhoz tartozik. Vissza kell szereznünk, és vissza is fogjuk” – mondta a közelmúltban Ilham Aliyev.

Az azeri elnök eltökélt szavai azt valószínűsítik, a tartós békére, az érintett azeri és örmény emberek békés életére még várni kell.

Kiss Zoltán

midio.hu

 Fotó: szabadeuropa.hu, multkor.hu, Eironews