Egy település legkorábbi történetét a kisebb-nagyobb számban fennmaradt, megtalált és feltárt régészeti jelenségek, leletek segítségével idézhetjük fel. Diósd esetében építkezések, bányaművelés alkalmával véletlenül előkerült leletekről van tudomásunk, illetve az 1970-es években végzett, az egész akkori budai járásra kiterjedő régészeti terepbejárások során gyűjtött adatok állnak rendelkezésre. Ezen adatok segítségével járunk utána Diósd történelme újabb, a honfoglalástól a török hódoltságot is befoglaló időszakig tartó fejezetének, mely szorosan összefonódott Diósd várának, a Kutyavárnak a történetével.

Kutyavár elhelyezkedése a térképen Dyod faluval

A honfoglalás utáni időkről már sokkal többet tudunk, hiszen az írásbeliség terjedése következtében számos oklevél áll rendelkezésünkre. Diósd neve – amelyet „csaknem mindig másképp és másképp írjnak” –, eredetileg Diód (Dyod, Gyod, Gyog, Gyogh, Gyough, Gyoug-h) alakban használatos.

A korai középkorban elég gyakori volt a terménynév eredetű nemzetségnév (Árpád, Buzád, Rost, Almád stb.), de ezeket nem egy-egy település nevéből származtatjuk. A folyamat fordítva volt. A nemzetségnévből lett falunév (Taksony, Kartal, Pata, Üllő, Solt stb.). Ez történhetett Diósd esetében is. (A történeti fejlődésnek csak későbbi szakaszában fordult elő, hogy a birtokról kapta a birtokos a nevét.) A falunév eredeti alakja Diod. Látni fogjuk, hogy a Diod nemzetség mindig megtartotta a nevét. Bár előfordult, hogy Diósd egy részét a király más nemesnek adta, de azok is mindig ragaszkodtak régi nevükhöz.

Diód birtokosa kezdetben a Kartal, majd névadója, a Diódy nemzetség. Az utóbbiak néha más családokkal osztoztak a birtok területén. A Diódy nemzetség tagjai gyakran szerepeltek királyi emberként, és szolgabírói tisztséget is viseltek nemegyszer. A későbbi emlékek ékesen bizonyítják, hogy Diod viszonylag jelentős hely volt. Nagysága nem haladta meg a középkori magyar falvakét, de kőből épült várkastéllyal rendelkezett és területe a mainál lényegesen nagyobb volt, határa egészen a Dunáig húzódott. A névadó Diody nemzetségen kívül olykor más nemesi birtokosok is osztoztak területén. Volt két, ma még nem azonosítható pusztája és két temploma. A már említett Diody nemzetség tagjai gyakran szerepeltek mint királyi emberek, és több ízben töltöttek be szolgabírói tisztségeket Pest megyében.

Kutyavár 1846-ban Wajthay Ferenc által készített rajzon

A letelepedés, faluforma a Duna jobb partján viszonylag korán jött létre. Elsősorban királyi birtokokat vagy királyi emberek birtokát találjuk itt. Az államalapítás idején már feltehetően népes faluról királyunk jegyzője, Anonymus a honfoglalás kapcsán megemlíti: „Árpád (…) Kendnek földet adományozott Attila király városától Százhalomig és Dyodig, fiának meg egy várat népe őrizetére.” (Pais Dezső) Ez a krónikarészlet ugyan csak azt bizonyítja, hogy a XII. században már létezett Diósd, de valószínű, hogy a Névtelen jegyző olyan helységeket sorakoztatott fel művében, amelyek legalább évszázados múlttal rendelkeztek. A Szent Gellért-legenda és az ezt átvevő krónikák tanúsága szerint pedig állíthatjuk, hogy 1046-ban már templomos hely Diósd. S ha Szent István törvényét is felidézzük („Tíz falu építsen egy templomot”), hozzátehetjük, jelentős településnek kellett lennie.

Nézzük meg, hogyan eleveníti fel a Gellért-legendát a Képes Krónika! „ … Gellért, Besztrik, Buldi és Beneta püspökök, valamint Szolnok ispán elindultak Fehérvárról Endre és Levente herceg elé, hogy tisztességgel fogadhassák őket. S midőn az említett püspökök abba a helységbe értek, amelyet Diódnak neveznek, Szent Szabina templomában misét akartak hallgatni, mielőtt uraik elé járulnak.” (Geréb László ford.) Itt töltötték az éjszakát 1046. szeptember 23-án, s a reggeli mise közben hirdette ki kísérőinek Gellért püspök éjjeli látomását, amiből arra következtetett, hogy vértanúhalált fognak halni. Az utolsó mise vélt helye búcsújáróhellyé vált az idők során.

Az Árpád-házi királyok trónviszályaiban is feltűnik Diód. A fehérvári veresége után menekülő IV. István ellenkirályt itt fogta el egy Elek nevű pór. III. Béla 1193. évben kelt oklevele a fejérvári keresztesek birtokai között említi. A tatárjárás alatti sorsa ismeretlen, de a későbbi oklevelek azt bizonyítják, hogy Diósd továbbra is jelentős hely volt.

Kutyavár és alaprajza az 1846-ban készült rajzon

Diósd első okleveles említése egy Érddel kapcsolatos oklevélben fordult elő. 1278. június 24-én IV. László király Mihály ispán fiának, Tamásnak és általa testvérének, Lőrinc mesternek adja a királyi fegyvernökök Pest megyei, Érd nevű lakatlan földjét, erdeivel és rétjeivel. A birtokba iktatás során közreműködött (…) de Gyog (Diody) királyi ember. (A birtokba iktatáshoz mindig a szomszédokat hívták meg, és gyakran azok voltak a beiktatást végző királyi emberek is.)
A XIII. századi oklevelekben a keresztény eredetű nevek az apa megjelölésével szerepelnek: Miklós fia Péter, de hozzáteszik a falunévből képzett családi nevet is (Pl. Petrus de Dyod). Ennek az olvasata Diodi Péter vagy Péter, aki Diósdon él, lakik.

Az Anjou-korban, 1332 és 1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék alapján állíthatjuk, hogy ebben az időben kétszer akkora település volt Diósd, mint a szomszédos Érd. A XIV–XV. században minimum 200, maximum 400 fő lehetett Diósd lélekszáma. Ez a népességszám általában megfelel egy középkori magyar falu átlagos nagyságának. Rendelkezett két pusztával (Fetel/Fedél? és Kewyl/Kőól?), területén két templom és kőkastély állott, amelynek építőjét Makkai László történész az 1342-ben itt birtokló Ákos nembeli Ákosban, a hatalmas Micsk (más forrás szerint Mykcs) bán testvérében látta.

Kutyavár 1936-ban

Egy 1461. évi oklevélből tudjuk, hogy a vár módjára emelt kőkúria („Kőkert prédium”) határain belül feküdt, és hogy itt állt a Szent Bertalan-templom is. (A XVIII. századi határjárások szerint a vártól délre helyezkedett el.) A kőkastélynak is nevezett várról 1627-ben Tholdalagi Mihály követ a naplójába az alábbiakat jegyezte fel: „ Hamzabeg szerájához közel van az a hely (…) ahol a régi királyok peczéreket és ebeket tartottak egy négyszögletű kőkastélyban, kit az törökök Köpekhiszárnak (Kutyavárnak) hívnak”. Az elnevezés, a hagyomány napjainkig tovább él. Nyilván a törököktől származik ez a mese, tőlük átvették az érdi rácok, majd az ekkor lakatlan Diósdra települő új népesség.

A XV. század elején Diósd történetében feltűnik egy új család, a Csévi Sáfárok. Tagjai másfél évtizeden át mozgalmas szerepet játszanak a település életében. A birtokrészek elzálogosítása során rögzítésre kerülnek olyan birtokrészek, melyek a korábbi oklevelekben nem szerepeltek, úgymint a Diodon fekvő kőből épült kastély, a Castellum Lapideum, a Szent Szabina-, valamint a Szent Bertalan-templom.

A Szent Gellért-legendában említett Szent Szabina-templom, a Szent Bertalan-templom létezését egy 1417. augusztus 24-én Budán kelt okirat bizonyítja:

„1417. augusztus 24. Buda. Zsigmond k. bizonyítja, hogy Chew-i Saphar István fia Miklós, fia János, a maga és testvére Miklós nevében néhai Zsigmond és István testvéreik diodi részeit, amelyek előbb zálogban voltak másoknál: (totaleseorumporcionespossessionarias… in possessioneGyoghvocata, in qua ecclesiaparochialis lapidea in honoreSancteSabineessetfundataaccastellumetortumlapideosacalteramecclesiamsimiliterlapideamsubvocabulo Beati Bartholomei apostoli sitam ad easdemporcionespossesionarisspectantes in comitatuPethiensi… habitas … simul cum sessionibuspopulosisetdesertis … itemquedamduoprediaseupossessionesdesertasFeeteletKewylappellata in eodemcomitatuhabita) 1500 új forintért eladták nővérüknek, Katalinnak, Gwthori János leányának, Chapi András mester feleségének.”

A későbbiekben is több oklevél tesz említést mindkét templomról, tehát léteztek. Helyüket még nem sikerült egyértelműen meghatározni, talán soha nem is tudjuk meg, hiszen az eddigi régészeti kutatások még nem találták meg romjaikat vagy feltételezett helyüket.

Rendkívül fontos számunkra, hogy ezek az építmények helyileg hol vannak vagy voltak, ugyanis a későbbiekben elpusztult falu, vagyis Diósd földrajzi helyét azok határozzák meg, illetve pontosítják. A középkort kutató régészek a kőkastély vonatkozásában igen jelentős eredményeket értek el, melyek mind a Szent Szabina-templom, mind a Szent Bertalan-templom sorsával kapcsolatos további kutatások kiindulópontja lehet.

Mielőtt a régészeti eredményeket ismertetnénk, érdekesnek tűnhet számunkra az a sok találgatás, szóbeszéd, melyeket még a történeti irodalom is átvett. A diódi várkastély feltűnt már a törököknek is. Ok köpekhiszarnak (Kutyavárnak) nevezték a négyszögű kastélyt. Az épületet 1864-ben Fusz József diósdi jegyző már mint Érdhez tartozó objektumot említi. Ugyanebben az évben Rómer Flóris régész még három álló falát látta a ma szinte teljesen lepusztult falú kastélynak. Sokak fantáziáját megmozgatta a várrom. Még a legutóbbi idők szakirodalmában is két elképzelés tartotta magát. Az egyik szerint Mátyás király emeltette volna vadászkutyái és azok gondozói számára, a másik álláspont szerint római kori erődítmény romjait tisztelhetjük benne. A helyes megoldásra Bártfai Szabó László tapintott rá. A Kutyavárnak nevezett romokat ő azonosította először a Zsigmond-kori kastéllyal.

Kutyavár alaprajza

Az épületmaradványok tüzetes helyszíni vizsgálatát Rómer Flóris végezte el 1864-ben. Kéziratban maradt feljegyzése és alaprajza azonban lényegében elkerülte a további kutatás figyelmét: „Három oldalról még állnak a falak. A keleti 41 lábnyi fal terméskőből van, szöglete a 80 lábnyi északi fallal faragott köves. Ezen oldalon egy kis ajtó nyílik, a nyugati… csak 45’2″ tesz. Itt-ott még vállkövek ugranak ki a falak, melyek 2-nyi …tagok felső részeiből, valamint még az építés gerendázatainak végei is fennmaradtak.” A vázlatos alaprajzon még egy ablak maradványa is fel van tüntetve az északi falon. Rómer Flóris az épület korát és rendeltetését illetően nem foglalt állást.

Az utolsó száz év alatt a Kutyavár tovább pusztult. Az Érdliget északi részén egy kis patak (Kutyavári-patak) völgyének nyugati oldalán emelkedő, három oldalról meredek lejtőjű, 10 m magas dombon a trapéz alakú épületnek ma már csak egy 7 m hosszú felmenő fala áll. A kb. 25 m hosszú északnyugati kőfal (Rómernál északi) aljának külső falsíkja jól megfigyelhető. A mintegy 50 m hosszú délnyugati fal 7 m hosszú szakasza 2-3 m magasan áll, a 70-75 cm vastag fal belső oldalán két homokkő konzol van. Ugyanennek a falnak lepusztult szakasza fölött áll egy 75 cm hosszú, mészkőből faragott konzol. Északkeleti fala kb. 30 m hosszú volt, ez pusztult el legjobban, jobbára csak a terepalakulatok jelzik a helyét. A szintén 30 m hosszú keleti falnál mindössze 7-8 m hosszan figyelhető meg a külső falsík alja. Az épület belső tagolása a fűvel benőtt, csaknem teljesen sima felszínen nem figyelhető meg. Déli sarkán egy emlékoszlop készítésekor egy méterrel lejjebb szállították a felszínt. A lesüllyesztett terület nyugati szélénél valamilyen belső épület rövid falcsonkja látszik. Az épület északi sarkát is egy beásással bolygatták meg.

A kétségkívül középkori épületmaradványt a diódicastellummal azonosítjuk, ennek lehetőségét az erődítményre vonatkozó okleveleket közreadó Bártfai Szabó László vetette fel. A diódicastellum 1417–1461 között fordul elő az oklevelekben. 1417-ben Csévi Sáfár István unokái diódi kastélyukat először Fedémesi János fia Miklósnak elzálogosították, majd rokonuknak, Chap-i András feleségének eladták. Csapi Andrásnét 1422-ben iktatták be a kastély birtokába. Utoljára 1461-ben említik, amikor a Csapi András és felesége után birtokló Setétkuti László magtalan halálával rászállott birtokot a király Hédervári Imrének adta.

Az emlékmű Kutyavár romjainál

A vár módjára épült kőkúria (kastély) valójában nem is Diódon, hanem a határához tartozó Kőkert nevű pusztán volt. A puszta a benne található kőkertről (ortus lapideus) nyerte a nevét. A kert rendeltetéséről (gyümölcsöskert vagy vadaskert?) sajnos hallgatnak a források. Maradványai a múlt században még láthatók voltak, Rómer Flóris – pontosabb lokalizálás nélkül – a régi, alacsony falak anyagából rakott hosszú, száraz falról tesz említést. Az újabb irodalom a néphagyomány hatására egyértelműen vadaskertnek tartja. A beépítettség miatt a kerítés maradványai nyomtalanul eltűntek. Ugyancsak Kőkert pusztán, a kastély közelében állt a Szent Bertalan tiszteletére emelt templom, a Szent Szabina-templom pedig a diódi plébániatemplom volt. Nem tudjuk meg a forrásokból a kastély építtetőjének nevét és az építés idejét. 1422-ben elhagyottnak mondják a kastélyt, ez azonban csak átmeneti állapot lehetett, mert sem a korábbi, sem a későbbi oklevelekben nem tér vissza ez a jelző. A több oklevélben is diódinak említett kastélynak Diód közelében kellett állnia, a Kutyavár azonban igen távol, több mint 2 km-re fekszik a XVIII. században újratelepült falutól. A XVIII. századi határvizsgálatok tanúvallomásai szerint a középkori Diód falu a mainál jóval nyugatabbra feküdt.

1713. január 30-án következőképpen állapították meg a bennünket érintő szakaszon a Tétényi Érdtől, illetve Berkitől elválasztó határt: „… vezetvén Bennünket, az mint az érdi út kimegyen, s az partok elein edgyik utt Ebvár felé, másik utt pedigh Diod felé edgymástól elválik, ottis találtunk egy követ fölhányva… Innen az Partok alatt az Diód felé való Úton vezettek bennünket Szent Bertalan réghikápolnájáigh, kinkis az fennálló edgy darab kis falát, és fundamentumát Szemünkkel látván … ittis azt vallottak, hogy mindenkor addigh kaszálták Tétenyi úr számára. Tovább ugyanaz úton az Ebvári Patakon által vivén Bennünket Diodi Faluhelyre, ottis hitek szerint vallották, hogy azis Tétényi Úré volt és mindenkor egész a Feluhelyigh az úton felül Tétény felé Tétenyi Úr számára kaszáltak, és soha semmi villongás sem Érdiektől, sem Berkiektől azon megh mutatott föld eránt nem esett…”

1768-ban Orias ( Diós) falu helye az Ebvár felől folyó vizen levő hidacskának Diós felé eső oldalán volt, itt egy kőfal is állott. 1769-ben az 1713-ban leírt úton haladva a „Régi faluhelyet napnyugatra” hagyták el. A diósdi utat az I. katonai felmérés 1783-ban már a mainak megfelelő nyomvonallal ábrázolja. Mindezek alapján a Szent Bertalan-templom a Kutyavártól délre, délkeletre 4-500 m távolságban állhatott, a középkori Diód falu pedig a Kutyavártól szintén pár száz méterre, a patak keleti oldalán, a Szidónia-hegy déli, délnyugati nyúlványán feküdt, a mai diósdi határ délnyugati sarkában vagy már az érdi határban. Ezek az adatok egyértelművé teszik a Kutyavárnak a diódicastellummal való azonosítását.

A Kutyavár napjainkban

A mai Diósd mintegy 2 km-re fekszik a középkori helyétől. Diód a török kor legelején végleg elpusztult, az 1546. évi deftertől kezdve mindig pusztaként szerepel, határát a szomszédos falvak lakói használták, így érthető, hogy a XVIII. században betelepített németek új helyen építették fel falujukat. A középkori falu helyes lokalizálása azért is fontos, mert ez lehetőséget teremt a Szent Szabina-templom pontos helyének megkeresésére és feltárására. Közismert, hogy Gellért püspök 1046-ban, a mártírhalála előtti napon ebben a templomban misézett. Diósdon 1771-ben egy kápolnát építettek azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Gellért imádkozott, azonban ez a kápolna is kb. 1,5 km-re fekszik a középkori templom feltételezhető helyétől. Tekintve, hogy felmerült annak a gondolata is, hogy a Kutyavár helyén állt az „Ebenyi testvérek” vára, illetve Eben falu, meg kell vizsgálni ezt a kérdést is.

A Buda környéki kastélyok többsége teljesen elpusztult. Maradványaik részben az újkori átépítések áldozatává lettek (Érd, Zsámbék). Éppen ezért szerencse, hogy a viszonylag leggazdagabb okleveles anyaggal rendelkező diódi kastély maradványai aránylag bolygatatlan állapotban várják még az épület pontos korát, szerkezetét, beosztását tisztázó régészeti feltárást.

Összeállította: Benkő Jutka

Források:

Wágner Ferenc: Diósd története (Kornétás Kiadó, Budapest, 2001.)

Dózsa Lajos: Diósd története

 

 

Címkék: Benkő Jutka írásai, Diósd, Diósdi séta, Helytörténet