A szürke dossziét évente két-három alkalommal húztam elő a fiókból. Az egyik dátum állandó volt, karácsonyeste. Miután a gyerekek, belefáradva a játékba ágyba kerültek, belelapoztam a megsárgult iratkötegbe. Az eredeti és fénymásolt okmányokat, meggyűrődött leveleket, fényképeket anyám őrizte, amíg élt, aztán az iratcsomó hozzám került. Többször is nekikészültem, hogy rendszerezem és valamilyen formában feldolgozom az anyagot. Azt mondják, egy regénye mindenkinek van: a saját élete. Persze, a legtöbben nem írják meg. Én megtehetném. De ha ehhez kevés a tehetségem, legalább egy cikkben feldolgozhatnám. Ez utóbbira készültem is, többször. Valahányszor beleolvastam apámnak a kórházból írt utolsó leveleibe, éreztem: az írás most sem fog megszületni…
„Budapest, 964. V. 19.
Drága Anyukám és Gyermekeim!
Örömmel olvasom Anyukám leveledből, hogy mindnyájan jól vagytok, ennek szívből örülök. Viszont látom és olvasom, hogy a dolgotok elég sok. Édesanyám, tudom, hogy mindennek meg kell lenni, de óva intelek téged, egy kicsit többet adj a pihenésedre, addig, míg nem késő, míg te is meg nem betegszel, mert azt visszaszerezni, ha az egészség felmondja a szolgálatot, nagyon nehéz. (…)
Édesanyám, leveled azon részének, mely a kis Zolikánkról ad hírt, én is csak örömkönnyeket hullattam, illetve törülgettem. Végtelen boldog vagyok. Nagyon örül apuka, hogy ilyen szép előmenetelt és vele ilyen dicséreteket értél el. Arra kérlek, hogy most már ezt tartsd meg végig, míg iskolába jársz. Édes kicsi fiam, neked ezért ajándék járna. Sajnos, apuka most nem tud venni semmit, majd anyuka bizonyára megjutalmaz, hiszen megérdemled. De ha hazamehetek, apuka sem feledkezik meg rólad. Egyelőre én csak sok puszit küldök.”
Csopaki utcarészlet egykoron
Édesapám már soha nem jött haza a kórházból. 1964. szeptember 19-én este gördült be csopaki házunk elé dr. Csontos Gyula paloznaki plébános (aki évekkel később brutális rablógyilkosság áldozata lett) bogárhátú Volkswagenje. Budapestről érkeztek anyámmal. Mire dél körül felértek a Ráth György utcába, apámnak már át volt húzva az ágya. Tízéves voltam ekkor.
„Kiss Károly ht. őrm. 1912. május hó 1-én Szentbékálla községben születtem, róm. kat. vallású, nős, 2 fiú és 1 leánygyermek atyja vagyok (én, negyedik gyermekként jóval később, 1954-ben jöttem a világra – K. Z.), apám Kálmán, anyám Körmendi Julianna. Apám gazdálkodó volt, mintegy 10 holdat kitevő gazdaságban gazdálkodott. 1933-ig én is az apám mellett a gazdaságban dolgoztam, majd ’933-ban a kecskeméti m. kir. Mezőgazdasági szakiskolába iratkoztam, melyet 1935. évben ’Igenjó’ eredménnyel végeztem el…” (Önéletírás)
A dossziéban felleltem egy megnyitóbeszéd gépelt szövegét, apám mondta el a szakiskola ifjúsági gazdakörének 1935. évi vándorgyűlésén.
„A mai nehéz gazdasági viszonyok között egyformán szükségünk van a tudásra és az összetartásra. Az összetartás a békén és a szereteten épül fel, ez a nyugodt megélhetés alapja. A tudás pedig a legnagyobb kincs, amelyet tőlünk senki el nem vehet. Aki tudással kellőképpen felszerelve nincsen, az elvész a nálánál okosabbakkal való versenyben. (…) A jövő azoké az okos embereké, akik elébe vágnak az idő folyásának, s úgy készülnek fel az életre s úgy fegyverkeznek fel tudással, mintha az élet örökké tartana…”(Megnyitóbeszéd)
A szakiskola befejezése után, 1935 októberében vonult be tényleges katonai szolgálatra az 1. honvédhuszár ezred I. osztályához, illetve annak lovas századához Budapestre. 1936. január 31-ig állt újonckiképzés alatt, majd ugyanott a századírnoki teendőket látta el. 1936 áprilisától számvivő beosztásban teljesített szolgálatot.
Apám anyakönyvi lapjának első oldala
1938-ban leszerelt, majd Újhelyi Emil örkényi földbirtokos mintegy 600 holdas gazdaságának lett a gazdasági ispánja. A következő két évben sűrűn, mintegy öt alkalommal hívták be katonai szolgálatra, ezért 1940-ben továbbszolgálónak jelentkezett az 1/I. huszárosztálynál, ahol a pótkeret-parancsnokságra osztották be írnoknak. 1942. október 1-jével a fenti parancsnokságtól áthelyezték önálló állományvezetőnek a m. kir. 2. székely honvéd hegyi huszárszázadhoz Szilágysomlyóra, ahol 1944. szeptember 27-éig szolgált.
Édesapám portréja a szolgálati igazolványában
A Legénységi Szolgálati Jel viselésének jogosultságát igazoló okmány
Alakulatát 1944. szeptember végén áttelepítették Kisfaludra, majd Rajkára. Anyám két idősebb fiútestvéremmel időközben hazajutott Csopakra. 1944. december 30-án apám értük jött és magával vitte őket az alakulatához, Rajkára.
„Szüleim ellenére én a két gyerekünkkel vele mentem Rajkára, hogy együtt legyen a család; ha élünk, ha halunk, az országot nem hagyjuk el. Ez az elhatározás az alakulatnál mind a 25 tiszthelyettesi családnál így volt. Mégsem így történt, mert március végén parancsot kapott az alakulat, hogy el kell hagyni az országot. Két hétig mentünk, május 1-jén értünk Nagynémetország határához.” (Részlet anyám visszaemlékezéséből.)
Apám (a születésnapján) amerikai fogságba került, anyám és a két, illetve három gyerek (visszafelé, augusztus 12-én, Linz környékén megszületett nővérem) kalandos körülmények között, „a Jóisten segedelmével” szerencsésen hazaérkezett Csopakra.
Apámat 1946. január 17-én bocsátották el a fogságból. Az év őszén kapta meg a honvédelmi miniszter levelét, melyben értesítették: „Az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében kiadott 5000/1946. M. E. sz. rendelet 4. § /2/ bekezdése szerint alakított bizottság véghatározatát (…) csatoltan megküldöm. A véghatározat értelmében a bizottság Önt (…) végelbánás alá vonta és – ellátási igényének meghagyása mellett – a tényleges szolgálatból elbocsátotta.”
Időközben megkezdődött az ún. B-listázás. „Alulírott büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy Kiss Károly ht. őrmestert 1939 óta ismerem, őt mint a föld népéből származó embert mindig demokratikus gondolkodású bajtársnak ismertem. Nevezett semmiféle pártnak tagja nem volt és a fasizmusnak egyenesen ellensége volt.” (Varga Lázsló őrmester, tanú nyilatkozata). A pécsi 2. honvéd kerületi parancsnokság igazoló bizottsága 333. sz. határozatával apámat igazoltnak „jelenti ki”.
Az igazolásról szóló határozat
1947. augusztus 28-án kelt az újabb miniszteri levél, mely szerint a Magyar Központi Illetményhivatal honvédelmi csoportja 9 évi valóságos szolgálati idejének figyelembevételével végkielégítés címén 8 havi beszámítható illetménynek megfelelő 374, 40, azaz háromszázhetvennégy 40/100 forintot egy összegben és azonnal kifizet a részére.
Édesanyám legidősebb bátyámmal, Attilával
1948-ban újabb eljárás zajlott a hivatásos állományviszony és a rendfokozat igazolására. Mint a 6. honvéd kiegészítő parancsnokság (Veszprém) intézkedéséből kiderül, „amennyiben Bajtárs fenti felszólításnak legkésőbb 1948. évi április hó 15-ig nem tesz eleget kielégítő módon, úgy rendfokozatát és ht. állományviszonyát elveszti és mint tartalékos honvéd lesz nyilvántartva”. Apám teljes körűen benyújtotta a kért okmányokat, így ht. állományviszonyát és őrmesteri rendfokozatát elismerték.
Édesapám lépéseket tett a hadseregbe való visszakerülésre. 1948 október 15-ére be is hívták próbaszolgálatra a Petőfi Akadémiára, azonban a folytatásnak nincs nyoma a dokumentumok között.
Családi fotó a 60-as évek végén
Eredeti szakmájában, cipészként, majd gyári munkásként dolgozott. Szabadidejében szőlőt művelt és méhészkedett, tagja volt a csopaki egyházközség képviselő-testületének. 1963. február 1-jén zárult le véglegesen Kiss Károly katonai pályafutása, amikor is a megyei hadkiegészítő parancsnok egy emléklappal köszönte meg, hogy ötvenéves életkorának eléréséig mint a Magyar Néphadsereg tartalékos őrmestere készen állt a haza védelmére.
Másfél évvel élte túl az obsitot. Ötvennégy éve, hogy nincs közöttünk. Tízéves voltam, amikor 1964 szeptemberében elment. Ha élne, biztosan büszke lenne, hogy én annak az állománycsoportnak a közelében vagyok, amelynek maga is tagja volt; azoknak az altiszteknek a lapját (is) szerkesztem, akik közé mindig is vágyott.
Kiss Zoltán
Kiemelt kép: Csopaki pillanatkép a Csonka toronnyal, anno
Fotók: archív felvételek
Címkék: #midióZoltán, családtörténet
