Görögné Horváth Katalin óvodáskori emlékeit a Mikulásról tegnapi cikkünk elevenítette fel. Az alábbi írásban is Katica néni mesél.
Történt, valamikor 1946-47 táján (hat-hét éves hiszékeny kislány voltam), hogy december 5-én hozzám is eljött az „igazi” Mikulás. Abban az időben már piros ruhás Télapó volt a divat, de hittanórán tanultunk az ajándékot osztó Szent Miklós püspökről is. Tehát a „vallásos” Mikulás fogalma sem volt ismeretlen előttem. Sőt!
Csendes téli este volt. Kint már sötétség honolt. Konyhánkban a nem túl erős lámpafény mellett édesanyámmal éppen befejeztük a vacsorázást. (Édesapám még szovjet hadifogságban volt.) Egyszer csak kinyílott a konyhaajtó. Ott állt teljes élő valóságban, fehér csipkés miseruhában, fején püspöksüveggel, kezében pásztorbottal – Miklós püspök. Mélységes megilletődöttség fogott el. Mögötte, a lépcsőn feltűnt a krampusz (ördög). Megijedtem. Jóformán csak a két fekete szarvát láttam. Csak nem akar elvinni? Nem voltam rossz! A krampusz láthatta ijedségemet, visszafordult, kint maradt. Miklós püspök közelebb lépett hozzám. „Jó kislány voltál?” „ Igen.” „Szoktál imádkozni?” „I-Igen.” „Anyukádnak mindig szót fogadsz?” „I-Igen.”
Ő minden kérdésnél közelebb jött hozzám, én minden lépésénél hátráltam a konyhaszekrény felé. Végül nekiütköztem a kredencnek. Többre nem emlékszem.
Édesanyám évekkel később mesélte, hogy az ajándékot is alig tudtam átvenni a félelemtől és megilletődöttségtől. Ekkor derült ki a titok is: Miklós püspök az unokabátyám, Albitz Mátyás volt (Németh Gyula tisztelendő úr miseruhájában), a krampusz az általam szintén jól ismert Wágner Mátyás (fekete sapkában, homlokán két gumiszarvval).
Valószínű a misztikum tette, hogy egyiküket sem ismertem fel.
S hogy ezek a Mikulás-járások milyen maradandó élményt nyújtottak, nemcsak nekem, azt bizonyítják a jelenlegi „községi Mikulás” látogatásai, mikor is nagymamaként, nagypapaként unokáink csillogó szeme láttán egymást túllicitálva elevenítjük fel emlékeinket.
Borítókép: Múlt-kor
Címkék: Mikulás