Minden év első napjaiban emlékezünk a második világháború áldozataira. Az idén a január 6-án, a vasárnapi szentmisét követően kerül sor a megemlékezésre és a közös imára a templomkerti emlékműnél. Görögné Horváth Katalin korábbi írásával hajtunk fejet a hősök emléke előtt.
A templomkert tekintélyes gesztenyefái alatt 1994-ben felállított, fagyálló fehér mészkőből készült emlékoszlop két oldalán 84 név olvasható. Azon diósdiaké, akik messzi harctereken, hadifogságban, a község területén folyó harcokban vesztették életüket, vagy január 9-én „málenkij robotra” (kicsi munkára) elhurcolva sohasem térhettek vissza szeretteikhez, illetve hét magyar katonáé, akik más településről származva Diósdon haltak hősi halált.
1944 decemberét írjuk. A 2. ukrán front és a 3. ukrán hadseregcsoport alakulatai több ágra szakadva (Székesfehérvár–Zámoly–Bicske–Törökbálint, Székesfehérvár–Ercsi–Érd) együttes erővel készülnek a főváros déli hídfőjének bevételére. Községünkbe az orosz katonák 1944. december 24-én Törökbálint felől érkeznek. Diósdon a háború nagy pusztításokat nem visz véghez, azonban sajnálatos események (harc, lövöldözés, erőszak, rablás stb.) itt is történik. Egy véletlenül elszabadult bomba, a lakosság nagy rémületére, a Sashegyi u. 5. sz. ház udvarán mély krátert vágva, emberéletet is követelve csapódik be.
A második világháború diósdi áldozatainak emlékműve a Templomkertben
A lakosság pincékbe menekülve éli napjait, s gyászolja az elesetteket. A munkára foghatókat az orosz katonaság kivezényli a Törökbálinti úti lőszerraktárhoz, másokat a Tétényi-fennsíkra parancsol lövészárkokat ásni. A falu gyönyörű fenyő- és tölgyerdejét pontonhidak építéséhez kezdi kitermelni a Budapestet ostromló orosz sereg. A főváros és a környék ellátatlan lakossága tüzelő céljára tovább folytatja az erdőirtást. A diósdiak az otthagyott tuskókat, csonkokat viszik haza tüzelni. A lepusztult, kopasz hegyoldal nemcsak esztétikai értékét, illetve erdejét veszti el, hanem éghajlata is megváltozik. A levegő szárazabb, a nyarak melegebbek lesznek ezután.
A lakosságot érthető módon sokkolja a háború. Sztálin hadparancsot tesz közzé, miszerint 140 ezer hadifoglyot kell ejteni. (Más források szerint e szám meghaladja a 200 ezret is.) Az áldozatok többnyire polgári személyek, nők és férfiak, akiket erőszakkal visznek el. Január 8-án reményt keltő utasítás érkezik: a férfiak jelenjenek meg Érden, ahol igazolást kapnak, hogy nem ellenségek, nem szökevények.
Hamarosan azonban nyilvánvalóvá válik, hogy nem igazolásról van szó. 1945. január 9-én reggel 1500–3000 fős csoportokba osztva, lovas és gyalogos őrizet mellett elindulnak végzetük felé. Köztük van 103 diósdi lakos is. (A létszám Wágner Ferenc kutatása alapján ismert.) Ercsi, Dunaföldvár, Kalocsa, Baja, Szeged a végig megtett gyalogos útvonal. Innen vonattal, marhavagonokban viszik tovább Temesvárra a megpróbáltatást alig kibíró, fogyatkozó létszámú fogolycsoportot. Temesvárott a lágerben rettenetes zsúfoltság, vérhas és egyéb betegségek ütik fel fejüket. A betegeket visszairányítják Magyarországra: ismét marhavagonírozás, irány a Szegedi Csillag börtön. Néhány beteget hazaengednek, másoknak sikerül útközben megszökni, de többen (nem csak diósdiak) itt lelik halálukat.
Akik túlélik a temesvári tábort, azokat Brassón, Konstancán át a Donyec-medence és a Kaukázus vidékére szállítják. Nyugati fogolytáborokkal összehasonlítva sokkal rosszabb, embertelen körülmények között tengődnek. Néhol a szintén nyomorgó helyi lakosságtól támogatva végzik a rájuk kiosztott munkát. A történészek szerint 600-700 ezer a magyar hadifoglyok és málenkij robotra elhurcoltak száma. Kevesen élik túl. Mint ahogy kevés a katonaként hadifogságba esett, ugyancsak lágerekbe zárt és dolgoztatott, de évek múltán mégis hazatért személyek száma is. Sok katona és fogoly szeretteitől elszakítva, valahol orosz földön alussza örök álmát.
Végezetül álljon itt egy rövid versidézet: „A Kárpátok hegytetőin, / Mikor arra jártunk / Fehér felhők, zöld fenyők közt / Piros hóban háltunk. / S míg az ég-föld megremegett / Varjú repült fejünk felett /Sötét halálszárnyon…” (Tarján Vilmos tartalékos főhadnagy)
Görögné Horváth Katalin
Fotók: archív
Címkék: Diósd, emlékezés, II. világháború
