Olga Tokarczuknak ítélte oda a 2018-as (tavaly nem adták ki a díjat) és Peter Handkénak a 2019-es irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémia. A lengyel Olga Tokarczuk egyik legsikeresebb regénye az Őskor és más idők, amely 1996-os megjelenésekor egy csapásra nemzedéke legkiemelkedőbb írójává tette az írót hazájában. Az írónő a díj átvételekor, december 7-én nagy hatású beszédet tartott Stockholmban, melynek néhány fontosabb megállapítását foglaljuk össze.
A mohóság, a természet iránti tisztelet hiánya, az önzés, a képzelethiány, az állandó versengés és a felelősségvállalásra való képtelenség miatt széthullóban van a világ. Ezért hiszem azt, hogy olyan történeteket kell mesélnem, amelyekben a világ egyetlen olyan élő szervezet, amely a szemünk előtt formálódik, s amelynek mindannyian kicsi, de ugyanakkor fontos részei vagyunk.
*
A rengeteg könnyen hozzáférhető információ inkább durvává, dühössé tette a világot, mert egymással összeegyeztethetetlen narratívákat erősített fel, és univerzális látásmód helyett az őrjöngés jellemzi. A rengeteg információ elől pedig az emberek a leegyszerűsített kinyilatkoztatások mögé menekülnek. Az igaz és hamis információk özönében a hülyeség, a kegyetlenség, a gyűlöletbeszéd és az erőszak képei kétségbeesetten ellensúlyozzák a „jó híreket”, de nem képesek elnyomni a fájdalmas benyomást, amelyet nehezen tudunk verbalizálni, hogy van valami rossz a világgal.
*
A másik fontos új jelenség – az egyéni vélekedések dühös kakofóniája mellett –, hogy az írás szerepét a 21. században átvette a kép. Levelek és naplók helyett képeket osztunk meg, ez viszont silányítja a szellemünket, mert sokkal kisebb erőfeszítésbe telik befogadni az információkat, és így elveszik az értelmezés közben kialakuló mélyebb, összetettebb megismerés. Az irodalom szerepét átvették a filmsorozatok, ez lett az uralkodó műfaj. A sorozat lényege ugyanis a figyelem ébren tartása, mindenáron. Éppen ezért a mai történetekben a karakterek menet közben teljesen átalakulhatnak, a jellemfejlődést nem az író valóságot megmutatni akaró koncepciója, hanem a fordulatokra való igény határozza meg.
*
Az irodalmat a rengeteg álhír is veszélyezteti, mert a fikció rossz felhangot kapott. Az irodalom olyan fikció, ami az igazságot keresi, de nem szó szerint igaz. Ha az emberek alapélménye az, hogy nincs univerzális igazság, illetve csak az az igazság, amit szó szerint lehet érteni, akkor az irodalomnak vége van. Az irodalom úgy keresi az igazságot, hogy a legfontosabb kérdése a „miért”. „A király meghalt és a királynő is meghalt” – ez csak egy történet. „A király meghalt, aztán bánatában a királynő is meghalt” – ez már cselekmény, itt kezdődik az irodalom, mert a miért-re is kapunk választ. Ami lehet, hogy nem tényszerűen igaz, de a történetet kontextusba helyezi, és a hétköznapi tapasztalatokkal hozza összefüggésbe, és így egyszerre kelt érzelmi hatást, és segíti a világ megértését.
*
Az igazi író összefüggéseket mutat meg, szintetizálja a világ jelenségeit, azzal, hogy párhuzamosan több nézőpontot is átél. Ha ennek a rendszerszintű gondolkodásnak a képessége elveszik, akkor mechanikussá és brutálissá válik az élet.
*
Az íróknak érzékenyeknek kell lenniük, hogy az összefüggéseket ábrázolni tudják, és ezt az érzékenységet olvasókban feltámaszthassák. Érzékenység nélkül nincs lelkiismeret, nem vesszük észre, hogy a sorsunk közös, és érzékenység nélkül nincs megértés és empátia sem. Az irodalom ezt az érzékenységet erősíti az emberekben, és katasztrófához vezet, ha ez a képesség eltűnik a világból.
K. Z.
Fotók: Facebook
Összeállításunkat a hazai online médiában megjelent írásokból készítettük.
