Május 2-án köszöntöttük az édesanyákat, és emlékeztünk azokra, akik már nincsenek, nem lehetnek közöttünk. Totha Péter Joel tábori főrabbi korán elveszítette az édesanyját, de emlékeiben és a szívében elevenen él. Édesanya című írása a Honvéd Altiszti Folyóirat idei 2. számában lesz olvasható.
Életünk során csak egyetlen egy ember van, akit – a legszebb szóval – édesanyának nevezünk. Ő az az egyedülálló személy, aki a legnagyobb hatással volt és van az életünkre, attól a pillanattól kezdve, hogy az első lélegzetet magunkba szívtuk. Ő az, aki megvédett, amikor kicsik voltunk, fegyelmezett, amikor valami helytelent tettünk, és minden egyes helyzetben szolgálta a mi érdekeinket. A legnagyobb szeretettel és védelemmel burkolta be az életünket.
Sajnos elkerülhetetlen, hogy életünk egy napján elveszítsük őt. Talán ez az öregedésünk legszomorúbb része, amikor útközben el kell búcsúznunk azoktól, akikre támaszkodtunk, akiktől tanultunk és akik a társaink voltak életünk során.
De Ő, az édesanya, pótolhatatlan. Új barátokat szerezhetünk – szomorú, de még új házastársat is találhatunk magunk mellé –, de az édesanyát soha nem tudjuk pótolni. Egész életünkben velünk marad, még akkor is, ha szülők vagy nagyszülők vagyunk is.
Hogyan emlékszünk rá? Talán egyik unokáját a nevéről neveztük el. Talán olyan ételeket készítünk, amelyeket gyermekkorunkban szerettünk, és Ő készített a számunkra. Talán egy ékszert viselünk, amelyet Ő adott nekünk, vagy a halála után került hozzánk, és bár nem biztos, hogy értékes, ám csodálatos rezgéseket áraszt, csupán azért, mert régen Ő viselte.
Az én édesanyám nagyon korán meghalt, és ez a szomorú tény azóta is sokszor feszíti és bánattal tölti meg a lelkem. Amikor vágyom, hogy csak úgy, a nyugtató jelenlétével ott legyen mellettem, és mondja, ahogy csak egy édesanya tudja mondani: „Ne aggódj, minden rendben van!” Ettől az egy kis mondattól könnyebb levegőt venni, a borús felhők elúsznak a nap sugarai elől és a nyugalom békéje áraszt el bennünket.
Van néhány könyvem, ami az övé volt, nagy becsben tartom őket könyvespolcomon. Önkéntelenül is az jut eszembe, ahogy beszélgettünk a regény szereplőiről, és arra a rövid pillanatra mi is a cselekmény részei lettünk, mintha ott lettünk volna Angliában a lowoodi árva mellett, vagy az Exodus nevű komphajón, amikor az befutott Haifa kikötőjébe.
Régimódi konyhánk volt, egy olyan készülékkel sem rendelkeztünk, amelyet ma természetesnek tartunk, ha csak az NDK robotgépet nem vesszük annak. A csütörtök volt mindig mosónap, és a mai napig érzem a tiszta lepedők csodálatos illatát, ami a napon, kifeszítve a fák között lebegett a szélben.
Életünk nagy eseménye az volt, amikor megvettük az első színes televíziónkat, egy Videoton készüléket, aminek a fő üzenete nem az volt, hogy színes, hanem az, hogy japán képcsöve van.
Gyerekkoromban nem volt sok szórakozási lehetőség a kisvárosban, ahol éltünk; a nagy kulturális esemény az volt, amikor anyámmal elmentünk moziba. Ott láttam először musicalt; a dalok minden szava fent a vásznon magyarul, és a mozi ilyenkor „egy kis dúdolássá” változott az ismert dallamok hallatán. De a legemlékezetesebb számomra mégiscsak az volt, amikor együtt néztük meg a Jób lázadását. Akkor láttam sírni először, és ettől, hogy Ő sírt, én is sírtam, ott olyan közel éreztem magam hozzá, hogy nem volt számomra kérdés, Ő a világ legcsodálatosabb asszonya.
Abban az időben született, amikor a háború feldúlt mindent, és az emberiség a legkegyetlenebb arcát fordította nemcsak egymás, de Isten felé is. Amikor családokat vittek haláltáborokba és égettek el gázkamrákban, mert zsidók voltak. A háború után tanult, zongorázott is, de bölcsességét nem a padokban kapta, hanem az élet iskolájától. Nekünk menedéket teremtett, ahol mindannyian biztonságban éreztük magunkat. Ő tanított bennünket őszinteségre és tisztességre, erkölcsre és szeretetre. Soha nem nevetett az álmainkon, de megpróbált segíteni nekünk azok valóra váltásán.
Van egy kép róla az ágyam mellett, egy fiatal lány fekete-fehér fotója, aki mosolygósan, nagy reményekkel tekint a fényképezőgép kamerájába. Ez a kép itt van előttem, ahogy írok, észreveszem, hogy azokat a kifejezéseket használom, amelyek az övéi voltak. És csak most látom, hogy a kép visszaverődik rám, amikor a tükörbe nézek.
Az élet továbbhalad. Minden megváltozik. Bejárjuk a világot, olyan dolgokat érünk el és tapasztalunk meg, amelyekről soha nem is álmodtunk. Ami azonban mindig állandó és örök, az az édesanya, az édesanyánk szeretete.
Totha Péter Joel főrabbi
midio.hu
Fotó: Totha Péter Joel Facebook-oldala
Címkék: Anyák napja, Édesanya, Totha Péter Joel
