Újságíró sok van, kiváló újságíró azonban kevés. Egyértelműen ez utóbbi csoportba tartozott Pirityi Sándor, a Magyar Távirati Iroda Örökös Tudósítója, akinek nemcsak szakmai tudása nyűgözött le a vele való közös munka során, hanem személyisége is. Számos tanulmányát, cikkét volt szerencsém szerkeszteni, de a „hivatalos” munkakapcsolaton túl is együttműködtünk: a 90-es évek végén előadója volt „Az újságírás alapjai” címmel Diósdon szervezett tanfolyamunknak.
Tanácsok az utódoknak
A mintegy ötödik évtizede író, szerkesztő szakembert hetvenedik születésnapján, nyugállományba vonulását megelőzően a Magyar Újságírók Országos Szövetségének lapja azzal a kéréssel kereste meg, hogy adjon néhány jó tanácsot a kezdő újságíróknak. A Magyar Sajtó című lap hasábjain többek között ezt üzente az ifjú kollégáknak:
„Általános intelligenciát, az átfogó társadalom- és természettudományos műveltséget semmiféle részterület zsonglőrködés sem helyettesíti. Viszont a mindenhez értés keveset ér. A legmeghatározóbb újságírói erények: a fegyelmezettség, az összeszedettség, az alaposság és a körültekintés. Írásunk bukásához elegendő egyetlen hozzáértő ember szakszerű negatív bírálata. A megfontoltságot, az elmélyülést, a kifejezés szabatosságát az olvasók százezrei becsülik, a gyorsaságot a beavatott kevesek. Aki nem fárasztja magát forráselemzéssel és kritikával, időt nyer, de hitelt veszít. Ez pedig tartós károsodás. Aki ügyes megfogalmazással nem tudja keresztülerőszakolni mondanivalóját a tilalomfák között, az inkább műszaki fordítással töltse az idejét. Az újságírás mindenen túl ismeretterjesztés, felnőttoktatás is, nem iskolás fokon; művelése misszió. Igaz, nem gyorsan térülő ráfordítással…”
Talán jó természetének is volt köszönhető, állandó és fő munkahelyén végig elégedett volt. A „vándormadarak” mennybemenetelének korszakaiban is úgy érezte, hogy MTI-snek lenni nyugdíjas állás; ötödik hírügynökségi évtizedébe lépve is vallotta, hogy érdemes volt abban a szakmai és emberi környezetben, annál a hídfőnél kitartani…
Találkozás a Kék Angyallal
Moszkvai kiküldetése idejére (1963‒1967) esett a drámai Hruscsov ‒ Brezsnyev váltás; a Kreml tényleg világpolitikai központ volt „A Szent György vagy a Katalin Teremben adott fogadásokon államfőkkel, kormányfőkkel szinte naponta találkoztunk. Nagy látvány volt, amikor tőle három méterre, De Gaulle tábornok remegő orrcimpával hallgatta a szovjet himnuszt. Indira Gandhi indiai miniszterelnök asszonynak pár szó kíséretében adtam át egy őt ábrázoló magyar emlékbélyeget. Moszkvában egy fogadáson találkozhattam és néhány szót válthattam a Kék Angyallal. Marlene Dietrich megajándékozott fényképével, rajta egy ma már magas árfolyamú autogrammal” – emlékezett vissza a tudósítói időszakra.
Még moszkvai kiküldetése első félévét taposta, amikor meghívást kapott a szovjet tengerhajózási minisztériumból: vegyen részt egy ötnapos sarkvidéki utazáson a Lenin atomjégtörő fedélzetén. Azt tudta, hogy Fidel Castro már tett ilyen utat, sőt Rickover tengernagy, az amerikai atom-tengeralattjárók „atyja” is, de hogy húsz szovjet és külföldi „vezető újságíró” ilyen alkalomhoz jut, álmában sem tudta elképzelni.
Murmanszkból 1964. június 24-én futott ki velük a világ első atomjégtörője az északoszét Kucsijev kapitány parancsnoksága alatt. A nem mindennapi kalandra így emlékezett: „Öt napig nem láttuk az északi Jeges-tengeren felkelni és lenyugodni a napot: fehér éjszakák voltak. A majdnem tízméteres merülésű Lenin a Kara-tengeren, Novaja Zemlja partjaitól keletre kezdte roppantani a két-három méter vastag jeget. Mi ott álltunk az atomreaktor födémjének szürke acéllemezén és elgondolkoztunk: ez a hajó naponta 200–240 gramm uránnal beéri, igaz, ez háromszáz tonna kőszénnek felel meg. Hatvantagú mérnökgárda felügyelte az utat, amely kétezer tengeri mérföld volt. Közben részt vehettem helikopteres jégfelderítésen, rádiótáviratot küldhettem Budapestre. Az ötödik napon az Ob torkolatában szálltunk partra. Az MTI kiadásaiban mindennap ott szerepeltek tudósításaim…”
„Moszkvában hat hónapig van tél, de egész évben el lehet csúszni.”
Mint minden alkotó ember, az újságíró számára is fontos, hogy hogyan értékelik a munkáját. Három éve dolgozott már Moszkvában, amikor a távirati iroda foglalkozott egyik kollégiumi ülésén tevékenységével. Az értékelés tartalmazott egy édes-bús kitételt: „Az MTI kiadásaiban, sajnos, legfőbb erényét ‒ a tudományos igényű elemzőkészséget ‒ nem tudjuk kellően kamatoztatni… Elemző kommentárjait a lapok csak nagy ritkán veszik át. Ezért van, hogy tevékenységére a lapok szerkesztőségei részéről bíráló megjegyzések hangzanak el: nem hírközlő újságíró típus, nem eléggé rámenős…”
Pirityi Sándor a gyakorlati tapasztalatok alapján megjegyezte: aki akkor Moszkvában rámenős volt, az nem töltött ott sok időt. Napi 13-14 órás munka mellett igen nagy összeszedettséget, önfegyelmet, szigorú fogalmazási szabatosságot kellett tanúsítani, minden lépésre vigyázni… Később évtizedekig ajánlották még a Moszkvába induló MTI-tudósítóknak a híres Pirityi-intelmet: „Moszkvában hat hónapig van tél, de egész évben el lehet csúszni.”
Pirityi Sándor szerint a külföldi tudósítói megbízatást sokan kéjutazásnak, pompás üdülésnek képzelik el. Tény – mondta –, hogy a külföldi tudósító ‒ nem alkalmi, hanem tartós, többéves megbízatásról beszélünk, jómódban él, rengeteg különleges élményben, sőt kedvezményben is van része. Ha korrekt módon végzi a munkáját, a fogadó ország kormányzati szervei megbecsülik, segítik munkájában, olykor véleményét is kikérik. De nagy fővárosokban nincs helye a vagánykodásnak. A külföldi tudósító felett más vonatkozásban sem mindig felhőtlen az ég. Nem elég, hogy a fogadó ország külügyminisztériumában külön fiókja van, tele tevékenységének, magatartásának ilyen-olyan dokumentumaival, de olykor fenyegető levelek és telefonhívások is megtalálják.
Kiss Zoltán
(folytatjuk)