Hogyan viszonyultam életem különböző korszakaiban az elmúláshoz? Mit mondhatnék róla a gyermekemnek, miközben én magam is félek? És hogyan, mitől változhat meg mindez egyetlen nap leforgása alatt? Az alábbi személyes írás ezeket a kérdéseket járja körül.
Féltem a haláltól. Emlékszem, mikor gyerekkoromban esténként azért imádkoztam, hogy a szüleim ne haljanak meg soha. És a testvéreim se és én se. Egyáltalán, senki ne haljon meg, akit szeretek. Emlékszem, mikor kamaszként nem mertem elbúcsúzni a nagymamámtól, aki otthon, a szomszéd szobában aludt el örökre. Hallottam, hogy jön az orvos, aztán, hogy jönnek mások is és elviszik örökre. Csak hallottam, nem láttam. Elbújtam a szobámban. Fiatal felnőtt, már édesanya voltam, mikor a másik nagymamám beteg lett és kórházba került. Sokszor szerettem volna menni hozzá. Aztán sokszor közbejött valami. Mérges is voltam rá, hogy miért nem akar meggyógyulni. De azért bíztam benne, hogy visszakapom a régi nagymamámat. Ő nem így gondolta, egyre rosszabbul nézett ki, egyre kevésbé vett tudomást a külvilágról, nem akart már élni. Nagyon közel állt hozzám mindig. A halálhírére mégse jutott eszembe, hogy bemenjek hozzá és utoljára megfogjam a kezét.
Féltem a haláltól, így inkább kerültem a témát. Próbáltam megúszni. Aztán tavaly a nagypapám élete utolsó hónapjaira otthonba került, távol a saját otthonától, közel hozzánk. Mikor már nem nagyon beszélt, szavak nélkül csak keresztet vetett, amikor beléptünk a szobája ajtaján. Értünk imádkozott némán, miközben neki közeledett a búcsú pillanata. Hálás volt minden percért, amit nála töltöttünk. Amikor megkérdeztem tőle, mit hozzunk neki legközelebb, a legritkábban mondott bármit is. Három dolog volt összesen, amit kért egyszer-egyszer: kefírt, jó magyar almát, egy szem paradicsomot otthonról, a vonyarcvashegyi kertből.
Tudtuk, nem él már sokáig, de hogy hetekről, hónapokról vagy akár néhány évről van szó, nála nem lehetett tudni. Erős, szívós ember volt mindig, a halálos ágyán is az maradt. Így időben próbáltam felkészüli arra, amitől nagyon féltem. Elolvastam cikkeket, amiket addig elkerültem, kikölcsönöztem könyveket, amiket sosem mertem a kezembe venni. Tájékozódni akartam a témában. Barátkozni a rettegett ellenséggel, a halállal.
„A kórházi halál még a fronthalálnál is szörnyűbb” – pfff. Valahogy így hangzott Polcz Alain egyik mondata. Ezután még több időt szerettem volna a nagypapámmal lenni, mert bár nem kórházban volt, egy szeretetotthonban sem pótolhatják idegenek a szeretetet a hozzátartozók helyett.
Sokszor nem tudtam mit mondhatnék, mikor már úgy éreztem mindent elmeséltem, ami történt velünk az utolsó találkozás óta. Ilyenkor csak ültem és egyszerűen ott voltam mellette. Emlékszem, egyszer a templomban hallottam erről. „Nem kell félni a haldoklótól” – mondta az atya. A halál közelségétől, az ismeretlentől mindenki fél. És jó, ha van, aki ilyenkor megfogja az elmenni készülő kezét.
Egy nap aztán anyukám azzal a hírrel hívott, hogy a papa már nem szól, nem eszik és nem iszik, infúziót kap. Talán jobban lesz, mondta, de ez is azt jelentette, pár nap van hátra legfeljebb. A férjem itthon maradt a gyerekekkel, én bementem az otthonba. Benne volt ebben az is, hogy egyik nagymamám mellett se mertem ott lenni a halál közeledtével. Benne volt ebben, hogy ez az utolsó alkalom, hogy az egyetlen élő nagyszülőm mellett még ott lehetek, elbúcsúzhatok rendesen. Nem elbújva, nem elmenekülve és megúszva a szembesülést az elmúlással.
Mikor beléptem a szobába és megpillantottam, elsírtam magam. Hogy változhat meg egy ember néhány nap leforgása alatt ennyire? Vajon mindenkivel ez történik? Élő halott lesz az utolsó napjára? Aztán megfogtam a kezét és már nem is volt annyira félelmetes. Beszélgetni kezdtünk. Szavak nélkül. Nagyon rosszul volt, szenvedett. Néhány percbe telt, mire rájöttem mi a baj.
Ki volt kötözve a jobb keze az infúzió miatt, ezt nem tudta elviselni, ez zavarta annyira. Eloldoztam, és láttam az arcán a megkönnyebbülést, a hálát. Az arc, amitől előtte néhány pillanattal megijedtem, megszépült. A karját megemelte és göcsörtös hüvelykujjával mutatta: így már oké.
Nagyon nehezen és hangosan lélegzett. „Kileheli a lelkét” – most értettem meg mit jelent ez. Kezdtem úgy érezni, nem is félelmetes, hanem különleges, természetfeletti pillanatok ezek, amiket most megélhetek. Voltak zavaró körülmények, mert nem voltunk egyedül a szobában. „Csönd legyen” – mondta a szobatárs a haldoklónak. Olyasmi mondat volt ez ott akkor, mint a „Légy szíves ne karmolj” a szülőszobán alig egy évvel azelőtt, mikor bátorítást remélve, ösztönösen megfogtam az ügyeletes szülésznő kezét a tolófájások közben. Ha elfogadjuk, hogy a születés csoda, amit tisztelni kell, akkor a halálhoz ugyanígy kellene viszonyulnunk. Ezt értettem és éreztem meg ott, a haldokló nagypapám mellett. Hogy a születés legyen természetes és gyengéd, egyre többen vallják. Hogy nem vezetni, irányítani, hanem szeretettel kísérni kellene, szerencsére egyre természetesebb. Nekem akkor a szülőszobán a szülésznő megszűnt létezni, de ott volt mellettem a férjem, akinél jobban senki sem segíthetett volna. Szerettem volna én is ilyen támasza lenni a nagypapámnak, most már csak erre gondoltam.
Teltek az órák. A férjem is eljött elköszönni, és úgy döntöttünk, hozza magával a gyerekeket is. A legnagyobb nem szeretett volna bejönni, ő kint várt, amíg a kicsiket megmutattuk még egyszer a papának. Felragyogott tőlük az arca.
Aztán nem sokkal később még egyszer felragyogott ez az arc. Felhívtam a recepción kapott telefonszámot. „Megyek azonnal, de én nem vezetek. El tud valaki jönni értem?” – hamarosan meg is érkezett, belépett a szobába az atya. Ha nem látom, nem biztos, hogy elhiszem, ami akkor történt. A gyenge kezek összekulcsolódtak, a néma száj imádkozott. Nagypapám feloldozást nyert a bűnei alól. Most értettem meg azt a mondatot, amit egyes gyászjelentésekben lehet olvasni: „Szentségekkel megerősítve távozott el közülünk”. A megerősítést szó szerint kell érteni. Egy hívő embernek (és talán olyannak is, akiről nem tudtuk, nem tudjuk vagy nem gondoljuk, hogy hívő) hatalmas erőt ad egy ilyen látogatás. Nem kerül semmibe, csak egy telefon és mindent félretéve odasiet a pap. Aki egyébként olyan volt a szememben akkor, mint egy jóságos nagyapa egy beteg kisgyermek mellett. „Jézusom bízom benned! Ezt mondogassa, papa” – azóta is hálával gondolok Rá, akit egyébként előtte – bocsánat – egy szigorú, mogorva plébánosnak hittem.
A nővérek azt mondták, ez az állapot – fájdalmas kimondani, a haldoklás – napokig is tarthat, sokan nehezen tudnak elmenni. Mondjuk egy ilyen helyen, morgó szobatárs mellett nem csodálom, van is egy ilyen mondás, a munkahelyemen sűrűn hallottam az egyik kolléganőmtől, mikor percenként csörgött a telefon: „Itt még meghalni se lehet”. A férjem is telefonált közben, hogy a gyerekeknek hiányzom. Indulni akartam, vagyis nem akartam, de mentem. Mielőtt kiléptem az ajtón, Laci bácsi, a morgó szobatárs magához intett. „Ezt a gyerekeknek” – mondta és egy tábla csokit nyújtott, „Ezt pedig neked”. Egy pénzérme volt. „Útravaló?” – kérdeztem zavartan, „Jó unoka vagy”, monda ő. Lent már várt a család. Az autóban néztem csak meg, mit kaptam. Erzsébet királynő arcképe, one pound.
„Egy font… Miért kaptam én egy fontot?” – kérdeztem hangosan magamtól, mire a férjem válaszolt: „Mert FONTOS vagy”.
Otthon a szokásos menetrend, vacsora, fürdetés, csak a gondolatok jártak máshol. „Jézusom, bízom benned” – ismételgettem magamban papával együtt tovább. „Meséljünk” – próbáltam a gyerekekre is figyelni közben és a kisebbik lányom le is vett egy könyvet a polcról. Előtte ezt még sosem lapoztuk vele, a nővére kapta több éve. Mikor kinyitottam, elfutotta a könny a szemem. „Visszamegyek” – mondtam a férjemnek, ő ránézett a lapra és bólintott. „Dédapa az égben jár, nem jön vissza soha már” – egymás kezét szorítva olvastuk a verset.
Mikor a gyerekek elaludtak, autóba ültem. Tíz órakor zárják az otthon kapuját, néhány perccel később értem oda. Csengettem. „Visszajött? Szólok a kolléganőknek, hogy itt van, menjen nyugodtan” – vajon ezelőtt is ilyen szeretet volt a recepciós hölgy hangjában, csak nem eddig nem vettem észre? Most mindenki sokkal kedvesebbnek tűnt, az egész otthon, amit addig finoman szólva sem kedveltem, kezdett megváltozni a szememben. „Ugyanúgy van” – mondta a nővérke a szobában és magunkra hagyott.
Egy küzdelmet láttam, egy hajótörött zilált evickélését, aki próbál átérni a túlpartra. Jobb kezével többször nyúlt, kapálózott is, mintha úszni próbálna. Nem tudom honnan jött, hogy énekelni kezdtem. „Bóbita, bóbita táncol”, mint mikor a nyugtalan, lázas gyermekem csitítgatom éjjel, hasonló volt. Csak most tudtam, a megnyugvást nem a gyógyulás hozza el, hanem a túlpart. Azóta hallottam mástól, hogy haldokló, rákos édesapját az ölébe vette, ringatta, aki több nap szenvedés után így tudott elmenni. Milyen szép. A születés és a halál tényleg csodálatos. Az egyik örömteli, a másik szomorú csoda, amiket nem szabadna siettetni, sem szándékosan hátráltatni. Utóbbi különösen nehéz lehet, ha úgy érezzük, még nincs itt az ideje a búcsúzásnak.
Miután a dúdolástól, simogatástól megnyugodott és elaludt, hazamentem. Számítottam a napirend szerinti éjszakai ébredésekre, nem akartam, hogy ne találjanak maguk mellett a gyermekeim. Persze aznap éjjel nem kelt senki, maradhattam volna. A telefonom ébresztőjét hajnali 4-re állítottam be, de enélkül is csörgött volna, mert hívtak az otthonból. Elkéstem.
Most már nem volt kérdés, ami elől néhány éve még elmenekültem. Halálos ágya mellett, együtt búcsúzott papától a család. Kint a kocsiban aztán sokáig ültem az otthon előtt, nem tudtam elindulni. Végül visszamentem, a recepciós hölgy mintha várt volna. „Nagyon jó, hogy itt volt vele tegnap” – mondta és átölelt. „De nem voltam itt, amikor…” – törtek elő a könnyek. Sokáig beszélgettünk.
Otthon elővettem a gyerekkori imakönyvem és egy préselt négylevelű lóherét találtam: „Adj Uram, örök nyugodalmat nekik…” – ennél az imánál. Később megtudtam, anyukám tette bele egyszer rég.
A temetés előtti hétvégét barátokkal a Börzsönyben töltöttük. Vasárnap reggeli után a társaság egy részével templomba indultunk és a mise végén a nagypapám nevét – a vezeték- és a keresztnevét – mondta ki a pap. Hogy érte mondja jövő vasárnap a szentmisét? Lehetetlen… Kiderült, tényleg teljesen azonos a név, de egy honti férfié, aki évekkel ezelőtt halt meg, és akiért már korábban miseszándékot jelentettek be épp arra a napra, amikorra a nagypapám temetése lett kitűzve. A nagyobbik lányom mindenre nagyon figyelt közben, láttam, hogy benne is legalább annyira dolgoznak az események, mint bennem. Féltem, hogy nagyon megviseli a dédipapa halála. De az égi üzenetek – mert egyikünk sem tudta minderre azt gondolni, hogy véletlen – őt is megnyugtatták: „Isten létezik, itt van velünk”. És amikor magától azt mondta, szeretne eljönni a temetésre, mert nem jött be elbúcsúzni az otthonba, megnyugodtam.
Azóta eltelt fél év. Őrzöm az egyfontost. Nagypapámra és az összes halottunkra sokat gondolok, sokkal többet, mint korábban. „Senki nem hal meg igazán, amíg emlékeznek rá” – valaki ezt írta nekem papa halála után, nagyon hálás vagyok ezért a mondatért.
„Ma nagyon jó volt az iskolában” – szólalt meg a napokban egyik este a kislányom alvás előtt. „Mindenki leírhatta egy papírra, mitől fél a legjobban, aztán húztunk és közösen megbeszéltük” – Bogi szerint vicces félelmek is voltak, például az ágyi poloska. Aztán elhalkult, úgy mondta a sötétséget és a szörnyeket, amit a legtöbben írtak. „És mindenre nagyon jókat mondtak, mindenre lett megoldás, csak az enyémre nem” – panaszkodott. „Te mit írtál?” – kérdeztem, „a halált”, suttogta. Régebben is előjött már a téma, emlékszem, nem tudtam mit mondhatnék. Hogy nyugtassam meg a gyerekem attól, amitől magam is nagyon félek.
Most viszont lettek szavaim. Szavak, amik bizonyosságot adnak, utat mutatnak és megnyugtatnak: mennyország, örök élet, feltámadás. Mert sokáig féltem a haláltól… Aztán közelebb mentem.
Szendéné Kiss Nóra
A cikkben szereplő képek a szerző fotói.
Borítókép: pixabay.com
Címkék: #midióNóri, 777, Elmúlás, Halál