Takács Tibor (1927–2014) írót, költőt, Táncsics Mihály-díjas újságírót nemcsak művei révén ismerhetik a diósdiak; többször is járt nálunk író–olvasó találkozón, sokan személyesen is találkozhattak vele a közösségi házban. 1997-ben a Kossuth Rádió felkérte, hogy írjon és olvasson fel jegyzeteket a hajnali hallgatóknak a Reggeli Krónikában. Az elhangzott Útravalók 2004-ben kötetben is megjelentek. Sorozatunkban ezekből válogatunk.
Milyen vad telünk lett az idén: nagy havat hozó, nagy faggyal érkező. S milyen rég jutottunk ki hegyi kertünkbe. Ki kellene menni, mondogattuk, mert hiányzik a jó levegő, a hegyi séta, meg a behavazott kert látványa. Már január közepe van, mondja is a feleségem a bíztató rigmust: „Január, február, mindjárt itt a nyár…” Ámbár ez még távolról sem igaz, odébb a tavasz, nemhogy a nyár. De fut ám az idő, csak nemrég zártuk be télidőre a kerítéskaput, s maholnap itt a kerti munka sokasága: februárban már lehet metszeni, beleszagolni a levegőbe, de ma még csak a havas világba. Hanem azért nekivágunk az útnak. A Lada persze lent marad a kövesút aljában, a Duna közelében, istenkísértő a jeges beton, bizony már volt, hogy megbántam az oktalan hősködést.
Az út meredek. Kapaszkodni kell ám fölfelé. Ilyenkor becsüljük is, sajnáljuk is azokat, akik telente kint laknak. Nagy bátorság él a szívükben. Végre látszik házunk az utolsó nagy kanyarból. Majd erre jön fel a víz is, hiszen a szervezők szerint a nyáron beteljesedik a régi álom, vezetékes vizet kapunk, igaz, nem ajándékképpen, de a közösségi összefogás eredményeként, és persze sok pénzért.
Nyitjuk a kertkaput. Be kell nyomni a kerítést, mert a túlsó oldalon vastagon megült a hó. A kertben szarvas és őznyomok, a teraszon madárlábak háromszögei, de szerencsére a kert szépen átvészelte eddig a telet. A teraszra tett hőmérő mínusz tizenhat fokot mutat. Nem is érezzük ennyinek a fagyot. Ugyan csíp, de jól felöltöztünk, meg aztán hevíti szívünket, hogy múlik a tél. Amiért jöttünk, beteljesítettük. Megnyugodtunk.
Iszunk egy forró teát, és indulunk haza. De az utcán egy kökénybokor gyönyörűséget suttog. Nézem kék bogyószemeit. Zárjuk a kertkaput, hogy lesétáljunk a dunai betonúthoz. Verset dobol ez a kökény-kék világ.
Kökény a hóban. Kék. Ragyog.
Út menti kis kék csillagok.
Kökény a hóban. Kék bokor.
Lehetne ajándék csokor
a hóban, amint áll, elém,
akár a hóba fúlt remény:
hogy lesz tavasz, s hogy ez a hó
átmenet s nem mindenható.
Út menti ajándék nekem
ez a kökény, itt a hegyen,
ahogy vidáman rám nevet
s velem gyűlöli a telet,
s már én sem érzem a fagyot:
ezt a mínusz tizenhatot!
midio.hu
Fotó: Facebook és MiDió-archív
