A hidak pártatlanok és közömbösek. Azt szolgálják, aki fizet nekik. A hidaknak általában nincs lelkük, csak sorsuk van. A Hanság-főcsatornán át az osztrák Andauba átívelő híd kivétel: az a szerény fatákolmány embereket mentett a történelemben, kivált 1956 őszén. Vele kezdődik a „menekülők útja”. Érdemes megismernünk a történetét at 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján.
A remény hídja
Az az út, amelyen 1947–48-ban az elűzött németek menekültek Magyarországról, majd egy évtized múlva, 1956-ban, a levert forradalom után 200 ezer magyar futott-támolygott-tántorgott végig az idegen földön elérhető szabadság reményében. Az első menekültek 1956 nyarán, a budapesti zavargások kezdetén érkeztek a magyar–burgenlandi határra. Júniusban már 500 fő lépte át a határt, s a következő hónapokban ez a szám jelentősen megnövekedett. A legtöbb magyar menekült kis kézipoggyásszal, eldugott utakon érkezett Ausztriába, távol a szovjet őrszemektől.
Úgy tűnt, hogy sem a magyar kormány, sem az oroszok nem voltak érdekeltek a határ tartós lezárásában. A menekültek gyalogosan vagy járművön, magányosan vagy csoportosan, nappal és éjjel egyaránt megkísérelték az ország elhagyását. Andau környékén, ahol az úgynevezett Einser-csatorna jelenti a határt, a menekülthullám idején mintegy 70 ezren hagyták el Magyarországot Ausztria felé. Az átkelésre többnyire a hét méter hosszú és két méter széles kis fahidat használták.
James A. Michener 1957-ben írott The Bridge Andau című művében a következőképpen emlékezik meg az andaui hídról:„Andaunál volt egy híd. Ha valaki el tudta érni, megtalálta a szabadságba vezető utat. Egy jelentéktelen híd volt csupán, autó számára nem elég széles, motorkerékpárhoz nem elég erős. Csupán gyalogos átkelésre volt alkalmas. Mégis egész Magyarországon az andaui hídként ismerték, és az egész országból menekültek ezrei igyekeztek hozzá. Csak egy batyuval, vagy akár üres kézzel menekültek át e hídon az oroszok elől a szabadságba… Andau hídja talán Európa legjelentéktelenebb hídja volt – aztán a sors úgy hozta, hogy a világ legfontosabbjává vált.”
Novemberben kétszer is felrobbantották. A hídon való gyalogos átkelés ugyan ezt követően is lehetséges maradt, kézikocsit és talicskát azonban nem lehetett áttolni rajta. A menekülés így is folytatódott, de a menekülők csak kézibatyut vihettek magukkal.
A híd újjáépítése
Az andaui fahíd újjáépítésének gondolata az Andauban működő „Társaság a Nemzetközi Megértésért” egyesület részéről vetődött fel. Az egyesület célja, hogy az 1956-os forradalom 40. évfordulója alkalmából az akkori eseményeknek, a 70 ezer menekülőnek és a népek közötti szolidaritásnak állítsanak emléket a híd újjáépítésével. Az egyesület vezetői, élükön a hídépítő Edwell házaspár mindenkit megkerestek – és mindenki segített. Munkával, pénzzel, pozitív hozzáállással.
A magyar közlekedési tárcánál megmaradtak a híd tervrajzai, fényképei, ennek alapján rekonstruálták. Az osztrák szövetségi kancellár 1996. júniusi magyarországi látogatásakor elfogadott feladatterv 12. pontjában szerepel az andaui emlékhely magyar együttműködéssel történő helyreállítása és a híd ideiglenes határátkelőként való működtetése. A magyar fél – nem kis mértékben támaszkodva a Magyar Honvédség győri műszaki alakulatára – vállalta a hídhoz szükséges faanyag biztosítását, annak helyszínre szállítását, az engedélyeztetés költségeit. Az osztrák fél állta az építést és a faszerkezetek költségeit.
Az újjáépített híd
A menekülés útja
Az ünnepélyes átadásra az előre eltervezett időpontban, az 1956-os forradalom 40. évfordulóját megelőzően, 1996. október 19-én került sor. Az ünnepségen Világosi Gábor, a Belügyminisztérium politikai államtitkára köszöntőjében hangsúlyozta: az andaui híd különleges helyet foglal el legújabbkori történelmünkben, és egyúttal a magyar és osztrák nép jószomszédságának történetében is. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverői, a totalitárius rezsim elnyomói elől menekülő, a megtorlás félelme és a maradás kilátástalansága által űzött magyarok számára a szabadságba vezető remény hídjává és az osztrák nép szabadságszerető nagylelkűségének jelképévé vált.
A menekülés már 1956 nyarán elkezdődött, s november végére olyan áradattá vált, amely hatalmas feladat elé állította az osztrák kormányzatot és az otthontalanoknak közvetlenül otthont adó burgenlandi polgárokat. Minden andaui iskola, minden vendéglő menekültekkel volt tele, s a magyarok a helybéliek házaiba is bebocsátást nyertek. Egyedül Burgenlandban 86 községben létesítettek felvevő és átmeneti táborokat, melyeken kívül az osztrák kormány még további 61 nagyobb tábort működtetett. A menekültek elszállásolására és ellátására a Szövetségi Kormány 215 millió schillinget biztosított.
Magyarországról Ausztriába több mint 160 ezer menekült érkezett, közülük 93 ezren más nyugati államokban próbáltak – egy magyar ember számára kimondani is szörnyű – „új” hazát keresni; 70 ezren pedig Ausztriában maradtak, egykori szülőhelyük közelében lelve otthonra.
E számok emberi sorsok, az otthon- és reményvesztés tragikus adatai. A lerombolt andaui híd közös újjáépítése, a felavatás gesztusa jelzi: emlékezni akarunk, nem pedig felejteni. De nem csupán egy már meghaladott, soha vissza nem térő politikai rezsim történelmi bűneire, hanem a burgenlandi polgárok, az osztrák nép és az osztrák állam nemes lelkű áldozatvállalására és nagyvonalúságára, amely messze több, mint amit a bajba jutott egy átlagos szomszédtól elvárhat. Amit akkor értünk, magyarokért tettek, az a két nép közös történelmi hagyományában érlelődő barátság neme lelkű gesztusa volt, s erről mi magyarok soha nem feledkezünk meg.
Az emlékezés helyszíne
Az újjáépített andaui híd és környéke, az Andauba vezető utat szegélyező szoborpark valójában már több éve az emlékezés helye, s vélhetően az marad a jövőben is. Az andaui Annamária és Karl Edwell fáradhatatlan munkával szervezik évről évre az Andaui híd szimpóziumot, hogy a résztvevők feldolgozzák a menekülés és száműzetés témáját. Nyaranta a szélrózsa minden irányából érkező írók, politikusok, újságírók olvassák fel az erőszak, a gyűlölet ellen írt műveiket, mondják el a tolerancia jegyében fogant gondolataikat, azért, hogy új gondolatok és új alkotások szülessenek. A szimpóziumokon központi helyet kaptak a szobrászok – az ő munkáik alkotják azt a galériát, amelyet a múzeum udvarán és a menekülők útvonalán találunk. Az erőszak, a kirekesztés, a gyűlölet ellen szólnak ezek a megrendítő alkotások. Riadtan koccannak össze a szőlőgyökérből formált, fölakasztott lábszárcsontok. Hartmut Hornung bárkájában pedig összebújnak a szobormenekültek. A csillagokig nyúl segítségért Herbert Golser szenvedő alakjának két keze. A bonni Johannes Philipp Speder koponyahalmot maga után vonszoló emberének egyre nehezebb cipelnie a föl-föléledő múltat.
Az osztrák–magyar összefogással újjáépített andaui híd jelkép és ideiglenes határátkelő. Valamennyiünk közös ezredvégi reménye, hogy ezentúl csak emlékezésre és turizmusra engedi használni a történelem.
Kiss Zoltán
(1999)
Kiemelt kép: A felrobbantott híd (Fotó: pestisracok.hu)
