Napjaink koronavírus-járványa nem ez az első világjárvány az emberiség történetében; egy évszázaddal ezelőtt például egy igazán súlyos egészségügyi válságot idézett elő a spanyolnáthajárvány. Az 1918–1920 között a háborútól meggyötört Európán végigsöprő kórról Róbert Péter történész írt összefoglalót a midio.hu számára.
A spanyolnátha több áldozatot követelt, mint az egész első világháború. Nevével ellentétben nem Spanyolországból indult végzetes útjára, hanem Indiából, de csak Európában figyelt fel rá az ilyen epidémiáktól már elszokott fehér kontinens. Nevét onnan kapta, hogy az első részletes jelentések a semleges Spanyolországból jöttek – a hadviselő országok nem adtak ki híreket egészségügyi problémáikról.
A lefutás nagyon gyors volt hirtelen felszökő lázzal, hidegrázással, heves fejfájással és végtagi fájdalmakkal, köhögéssel, és a torok érzékenységével. Egyes esetekben orrvérzés is előfordult. Míg egyes betegeknek enyhe tüneteik voltak szövődmények nélkül, mások órákon belül vérzéses tüdőgyulladásban haltak meg. Előfordult, hogy az illető rosszul érezte magát, de elindult munkahelyére. Nem ért be, az utcán esett össze! A betegséggel kapcsolatos egyik legelterjedtebb tévhit, hogy a járvány első hulláma volt a leghalálosabb. A valóságban az 1918 első felében meginduló első hullám viszonylag kevés áldozatot követelt, összehasonlítva az október-november folyamán pusztító második hullámmal. A betegség harmadik hulláma 1919 tavaszán szintén több áldozatot követelt az elsőnél, ugyanakkor már messze alatta maradt a másodiknak.
Katonák arcmaszkban
1918. szeptember 30-án ült össze a Budapest Főváros Közegészségügyi Bizottsága, hogy megvitassa a tömeges influenzaesetek kérdését. A bizottsági tagok – akár elismerték a járvány tényét, akár nem – tartottak a járvány kimondásával járó, a közegészségügyi törvényben előírt rendelkezések bevezetésének következményeitől, de a polgármester rendeletben záratta be az oktatási intézményeket, megtiltotta a látogatást a kórházakban és előírta a fertőzöttek elkülönítését. Elhangzott, hogy a betegek 90 százaléka 14-35 év közötti, közöttük a középosztály és a nők vannak felülreprezentálva, amely egyértelműen a jegyrendszer és a háború hatásának tudható be. Egyes leírások arról számoltak be, hogy a bejelentettnél ötször-hatszor magasabb volt a fertőzöttek száma, mivel a betegek nagy részét (főleg a szegényeket) orvos egyáltalán nem látta. Hamarosan jött az összes színház, mozi és mulató bezárása két hétre, a kávéházak két órával hamarabb történő zárása; a főiskolák és egyetemek bezárása. Korlátozásokat vezettek be a színházakban és mulatókban, szabályozták a temetéseknél egyszerre megjelenhető személyek számát, de szóba került a nagymisék tartásának felfüggesztése is. Felvetődött a maszk viselése és a telefonok fertőtlenítése is, amit végül selyempapírral oldottak meg.
A feszültségek csökkentése érdekében az új miniszterelnök, Károly Mihály gróf 1918. október 31-án hatályon kívül helyezte a színházak, kabarék, mozik, orfeumok bezárásáról, illetve a vendéglők és kávéházak zárórájának előrehozataláról kiadott rendelkezést. A járvány elleni óvintézkedések közül talán a tömegközlekedési eszközök túlzsúfoltságának megszüntetésére bevezetett rendszabályok váltották ki a lakosság legnagyobb felháborodását. Nem hoztak eredményt a sajtóban elhelyezett felhívások, melyekben a lakosságot arra kérték, hogy a közlekedési eszközöket csak indokolt esetben használják. Villamosokra spanyolnáthában szenvedő betegek nem szállhattak fel. A közegészségügy felkészületlenségét a Pesti Napló is bírálta szeptember 28-án: a hatóságok a lap szerint a három hete pusztító járvány után „végre felébredtek álmukból és a spanyol betegség terjedésének meggátlására bizonyos rendszabályokat léptettek életbe, amelyeket már a járvány kitörésekor meg kellett volna tenniök”.
A tánciskolák azért lobbiztak – hiába –, hogy ne sorolják az iskolák közé őket, mert így nem tudtak kinyitni. Az iszonyatosan zsúfolt villamosokon korlátozták a felszálló utasok számát, előírták hányan utazhatnak a részben nyitott kocsik elején és végén, hányan állhatnak a belső térben (október közepétől Budapesten: már senki!), és az időjárás rosszabbra fordulása ellenére kötelezővé tették az ablakok nyitva tartását (télen a felső ablakokról volt szó). Sokan estek áldozatul a gonosz járványnak, ismert emberek, mint Tisza István fia, de Kaffka Margit és kisfia is.
Kaffka Margit is a járvány áldozatává vált
1919. február 9-én, egy vasárnapi napon érkezett az első igazán jó hír a járványról. A Népszava ugyanis ezt írta: „Úgy látszik, hogy a spanyol járvány egészen szűnőfélben van. Pénteken már egyetlen ember sem halt meg spanyolnáthában.” Az új betegek száma is csak 12 volt. Február 12-én szintén azt írták, hogy február 10-én nem halt meg senki Budapesten. Február 21-én viszont a Népszava már cikkének címében közölhette: „A spanyol járvány megszűnt”, a tiszti főorvosi hivatalhoz beérkezett jelentések szerint ugyanis „február 19-én összesen 9 új spanyol megbetegedés történt. Halálozás nem volt. Tekintettel arra, hogy a lefolyt héten a spanyolbetegségnek járványos jellege teljesen megszűnt, a tiszti főorvosi hivatal a jövőben nem is ad ki már jelentést”.
A háborút vesztett Magyarország emberveszteségét tízezrekkel tetőzte ez a szörnyű járvány. Része volt a határok kedvezőtlen alakulásában is, mivel a járványsújtott területek nem tudtak ellent állni a bevonuló friss csapatoknak. Meg kell jegyezni, hogy 1920 elején a járvány ugyan visszatért, de a fővárosban már „csak” 1459-en haltak bele, szemben az 1918–19-es év 4105 halálesetével. Azóta is voltak Budapesten influenzajárványok, de már nem így nevezték őket és nem is érték el annak súlyosságát. Még sokáig emlékeztek az emberek a szörnyű „spanyolra”!
Róbert Péter
midio.hu
Fotók: Fortepan, Wikipédia
Címkék: Budapest, járvány, spanyolnátha
