Egy egészséges közösség az egymás iránti szereteten, tiszteleten és figyelmen alapul, épül és lesz jobbá. A pandémia felerősítette az emberekben az összefogás, összetartozás iránti igényt, sokan költöztek vidékre, faluhelyen, így Pusztazámoron is keresik egymás társaságát. E felismerés motiválta a zámori Szőke Szilviát arra, hogy Ismerd meg a szomszédodat! címmel cikksorozatot indítson a helyi újságban.

„Pusztazámoron annyian élnek, mint Budapesten egy nagyobb háztömbben. Jó dolog megismernünk egymást, hiszen ott az a szokás, hogy az utcán mindenki köszön mindenkinek, ezért mennyivel érdekesebb, ha tudunk is egymásról egy-két apróságot, amiből akár egy spontán, de tartalmas beszélgetés is elkezdődhet”– e bevezetővel indul a sorozat első interjúja, amely a családjával Pusztazámoron élő Brindzik Mariannát mutatja be az olvasónak. „Marianna, háromgyermekes anyukaként folyton pörgő, rohanó mindennapjaival, mindig tenni vágyó, dinamikus és kreatív karakterével már régen belopta magát a szívembe” – indokolja a szerző, miért is őt választotta a sorozat első interjúalanyának.

Brindzik Marianna

 

– Mióta éltek Pusztazámoron?

– A férjem is, én is vidéken nőttünk fel. Felnőttként Budapesten kezdtünk dolgozni, és évekig ott is laktunk. Amikor összeházasodtunk, először Érden vettünk építési telket. Egyszer meglátogattuk Balázs egyik főiskolai barátját, Ángyán Balázsékat, akik már itt éltek Pusztazámoron, és menthetetlenül beleszerettünk ebbe csendes, rendezett, szép kis faluba. Amint tudtuk, eladtuk az érdi telket, és itt vásároltunk egy másikat. Tizenöt évvel ezelőtt költöztünk ki a városból, a három gyermekünkből kettő már itt született – és egy pillanatig sem bántuk meg a döntésünket. Nagyon szeretünk itt élni, számunkra Pusztazámor a béke és nyugalom szigete.

– Mivel foglalkozol?

– Külgazdasági szakon végeztem, közgazdász vagyok, 15 évig külkereskedőként dolgoztam. Pusztazámorra költözve, háromgyerekes anyukaként, a rengeteget dolgozó vállalkozó férjem mellett kilátástalan volt visszatérnem az üzleti életbe, ezért először egy tehetséggondozó alapítványnál gyerekeknek tartottam mesés-művészeti foglalkozásokat hétvégenként – használva a pszichológia területén szerzett képesítéseimet –, majd elvégezve a Stábiskolát rendezőasszisztensként is dolgoztam másfél évig. Ahogy a gyerekek kinőtték az óvodát, be kellett látnom, hogy nem tudok 12-13 órában dolgozni, így újabb fejtörés következett, mit csináljak?

Majdnem három évvel ezelőtt egy céges találkozóról hazafelé tartva a férjem betért megnézni egy ingatlant, mivel éppen telephelyet kerestek, így én is vele tartottam. Az épületben volt egy napfényes, gerendás tetőtér, az ablakok alatt végig konyhapulttal. Amint beléptem ebbe a helyiségbe, villámcsapásként hasított belém: itt egy konyha lehetne, ahol főzőiskolát, workshopokat tarthatnék! Nem csak a férjem döbbent meg, amikor azonnal, lelkesen előadtam a szuper ötletemet, hanem én magam is. Soha nem akartam sem szakács, sem cukrász lenni, bár imádtam sütni-főzni. Az ingatlanvétel ugyan meghiúsult, de ez a váratlan gondolat befészkelte magát az agyamba, virágzásnak indult, és közel két év múlva megnyitottam a Pár falat boldogság Konyhát a Gellért tér közelében, a Bartók Béla úti lakásunkban.

– Igazán büszke lehetsz magadra, hiszen bátran belevágtál egy olyan vállalkozásba, ami nem a közvetlen szakmádba illeszkedik. Kevesen mernek meglépni egy ilyen nagy váltást.

– Azt hiszem, életünk mozaikjai olyanok, mint egy kaleidoszkóp. Egy-egy nézőpontváltásnál mást és mást látunk, keressük a tökéletes képet, változtatunk és változunk. Visszanézve az eddigi életemre, ott voltak azok a mozaikok, amiből összeállt a Konyha. Már nyolcévesen azzal leptem meg az anyukámat, hogy mire hazaért, megfőztem a vacsorát, tizenévesen pedig saját szakácskönyveim voltak. Gimnazista koromban, amikor anyukám egy többnapos továbbképzésre utazott, narancsos kacsát és almás fácánt készítettem a családnak (apukám, azt hiszem, jobban szerette volna hagyományosan…). Húszévesen a kedvencem a francia szakácskönyvem volt. Az elmúlt 5-6 évben több tucat workshopon vettem részt, tanultam olasz séfektől, jártam Toszkánában pasta- (olasz tészta) készítő tanfolyamon, elkezdtem olaszul tanulni, és a legjobb külföldi szakácskönyveket bújom, új dolgokat keresve és kipróbálva.

– Mondhatjuk azt, hogy rátaláltál az igazi hivatásodra…

– Igen, igazi szenvedélyemmé vált a főzés, igyekszem a legjobb minőségű, természetes alapanyagokat használni. Ezért is örülök, hogy itt van Pusztazámoron a Csengőtej Manufaktúra, a Zámori Kecskesajt, és be lehet a környéken szerezni biozöldségeket, házi húskészítményeket, ezzel is közelítve az ún. zéró kilométeres konyhához, ami azt jelenti, hogy lehetőleg helyi termelők jó minőségű alapanyagait használjuk fel. Azt kérdezted, mi a foglalkozásom: nem vagyok séf, fel sem merül bennem, hogy összemérjem magam velük. Egyetlen dolgot szeretnék: megmutatni azt, hogy a konyhában is lehet alkotni, a főzés egy kreatív tevékenység, szenvedély, a szeretetnyelv egyik fajtája: jó étel, jó élet (good food, good life) – azok vagyunk, amit megeszünk. Ha egészséges, jó minőségű ételeket teszünk az asztalra a szeretteinknek, az is a törődés, szeretet egyik kifejezése. Ezt szeretném minél több embernek, fiataloknak is megmutatni.

– Az élménykonyhádban ezek szerint egy workshopon bárki megtanulhat tőled toszkán ételeket vagy eredeti olasz tésztát készíteni?

– Igen, a toszkán stílusú Pár falat boldogság Konyhában igazi élményfőzés-programokon lehet részt venni, különböző tematikából válogatva: van olasz főzőest, pastakészítés, macaronsütés, kelt tészták készítése, anya-lánya élményfőzés, csapatépítés, baráti örömfőzés stb., a részletes programokat a honlapon el lehet olvasni (parfalatboldogsag.hu). A legújabb program a Varázsfakanál, ami kamaszoknak szól, kedvet csinálva a főzéshez.

– Mi a kedvenc olvasmányod?

– Ugyan rengeteg szakácskönyvem van, amiket állandóan lapozgatok, de az olvasás számomra gyerekkorom óta az irodalmat jelenti. Mindig is imádtam a könyveket, gyerekként hazamentem ebéd után az iskolából és egész délután olvastam. Ma sincs ez másként, legalább este, lefekvéskor olvasok. Elkaptuk a koronavírust, sokáig voltunk betegek, az egyetlen jó ebben az volt, hogy elolvastam egy rakás könyvet, mert mást nem bírtam csinálni. Legutóbb Elena Ferrante Briliáns barátnőm című regénytrilógiáját fejeztem be, most pedig Leonardo da Vinci életrajzát olvasom.

 – Kit látnál vendégül vacsorára, ha bárkit meghívhatnál a világon?

– Hú, nincs akkora helyem a Konyhában, hogy mindenkit meghívhassak, akit szeretnék! Az illusztris társaságból néhány név: Ralph Fiennes; Szabó István, a hazai filmszakma nagy öregje; Elena Ferrante; Musso, a kortárs francia író, és Presser Pici bácsi, hogy a férjemnek is kedvezzek; zenészeket, írókat, művészeket is meginvitálnék/vendégül látnék, és természetesen a legjobb barátaimat, hogy mindenki mindenkivel beszédbe tudjon elegyedni.

– Hol etted életedben a legjobbat?

– Ezt nem tudom korrektül megválaszolni, annyi finomat ettem és olyan sokfelé. Gyerekkoromból nagyon sok ízélményem van, főleg a nagymamámtól, de mondhatnám az Orient Expresszen kóstolt gyantás-fenyőrügyes illatú és ízű fenyőmagot, amit a mai napig nem sikerült újra megtalálnom, vagy említhetném az Edamban, a holland forgóajtós partnerünknél feltálalt halakat és rákokat, Jordániában az azóta-sem-ittam-olyan-isteni mangókoktélt, az egyszerűségükben nagyszerű olasz és toszkán ételeket, és sorolhatnám tovább… Ami biztos, az anyukám töltött paprikája a kedvenc ételem, hatalmas adagot vagyok képes belőle megenni.

 Sz. Sz.

midio.hu

Fotó: Zámori Hírek