„Isten után a lónak köszönhető a győzelem” – Híres lovak érdekes történetei

A lovat több évezredes kapcsolat fűzi az emberhez. Mellette volt háborúban és békében, igavonóként, közlekedési és harci eszközként egyaránt. Napjainkban hagyományos szerepét többségében felváltotta a sport- és a hobbylovaglás. A történelem emlékezete általában a híres harci és később a versenylovak nevét őrizte meg, ezekből állítottam össze egy csokorra valót.

Az ókor híres lovai

A lovak háziasítását i.  e. 4000 körülire teszik. Számtalan temetkezési szokás bizonyítja fontosságát. Az ókori Keleten nagy érték volt a ló. A Kr. e. 14. századból származó Kikkuli-irat a legrégebbi lovakkal foglalkozó írás, mely szerint ezt az értékes állatot etetni és nevelni kell. A Kr. e. 2000 táján a Közel-Keleten megjelentek az első harci szekerek, de az i. e. 1. évezred elejétől kezdve már a gyorsabb és mozgékonyabb lovas katonák is fontos szerepet töltöttek be a hadviselésben.

Az ókori birodalmak számára nélkülözhetetlenek voltak ezek az állatok. Xenophón, a görög hadsereg lovassági ezredese Kr. e. 365-ben könyvet írt a lovaglás művészetéről. A mű címe Peri hippikés, tanítja a lovaglást, és fontosnak tartja a ló és a lovas közötti jó kapcsolat kialakítását. Xenophón kedves lova Omega volt, akinek hátán 5000 km-t tett meg a perzsa háborúkban.

Nagy Sándor makedón király (i. e. 336–323) nevéhez hatalmas hódítások fűződtek. A hadvezér felismerte a ló katonai szerepét, és növelte a lovas csapatok számát. Nagy Sándor hűséges harci ménje Bukephalosz (jelentése: ökörfejű) volt. Legendás története szerint a fehér csillagos, hollófekete lovat egy görög kereskedőtől vette Nagy Sándor apja, II. Fülöp. A vad természetű paripa nem tűrt meg senkit a hátán, amíg a 12 éves Sándor rájött, hogy Bukephalosz fél a saját árnyékától, ezért a nap felé fordította, és apja elé vágtatott. A büszke király ekkor állapította meg a fiáról: „Szűk lesz neki Makedónia.” Igaza lett, a tehetséges hadvezér hatalmas területeket hódított meg. Bukephalosz tizennyolc éven át szolgálta a hódítót, és többször meg is mentette gazdája életét. A hűséges ló Hydaspesnél véres ütközetben meghalt. Ott temették el, és a monda szerint ezen a helyen alapította Nagy Sándor lova emlékére Bukephalia városát.

Az ókori Római Birodalom létrehozásában is óriási szerepe volt a lovaknak. Julius Caesar (i. e.100–i. e. 44) sok tapasztalatot gyűjtött hadjárataiban a barbárok lovas harcmodoráról, és maga is megbecsülte saját különleges paripáját. Suetonius Caesarok élete című művében így ír Caesar lováról: „Különleges lovon járt; lova lábán a pata úgy vált szét, mint az ember lábán az ujjak; az állat a palota istállójában született, és minthogy a jósok ezt a világuralom előjelének tekintették, Caesar nagy gonddal nevelte fel; maga ülte meg először, a ló más lovast nem is tűrt a hátán. Caesar később Venus Genetrix temploma előtt állíttatta fel szobrát.”

Caligula, a Római Birodalom egyik császára 37-től 41-ig uralkodott. A szenátus és a római nép lelkesen üdvözölte a fiatal császárt, és nem tudni pontosan, mitől vált elég hamar tébolyulttá. Önkényesen uralkodott, sok embert kivégeztetett, és Istennek tartva magát elvárta, hogy Istenként tiszteljék. Caligula nagyon kedvelte a lovakat. Kedvenc lovát, Incitatust római szenátorrá nevezte ki, hogy bosszantsa a szenátus tagjait. Incitatus márványistállóban lakott, elefántcsontból készült szerszámokat viselt, a hátára bíbortakarót terítettek, és a nyakában drágakővel ékesített nyakláncot hordott. Az őrült császár leginkább a cirkuszi játékok rendezésében volt igen jártas. A játékok előtti napon katonaság útján intézkedett, hogy a környék lakossága ne zavarja lova nyugalmát, mivel ő is szerepelt a kocsiversenyeken. Incitatus fényűző életet élt, 18 rabszolgája volt, arany kupából ette a zabot, és külön szórakoztatókat biztosítottak neki, hogy ne unatkozzon. Jelen volt a császári lakomákon, ahol a szenátoroknak etetnie kellett Caligula kedvencét. A császárnak szándékában állt Incitatust konzullá is kinevezni, de erőszakos halála miatt erre már nem került sor.

Lovas nomád népek és a Fehér ló

A Római Birodalom idején Eurázsia sztyeppéit lovas nomád népek özönlötték el. Vándorlásuk közel egy évezreden át tartott, és történelemalakító tényezővé váltak. Először a hunok áradata tépázta, majd a germán törzsek elsöpörték a Római Birodalom nyugati részét. Aztán az arab terjeszkedés fenyegette komolyan a korai középkori keresztény világot. A mohamedán vallás a lovat megkülönböztetett megbecsülésben részesíti, még a Korán is ír róla.

A híres lovas népek sorában mi, magyarok is előkelő helyet vívtunk ki magunknak. Zsákmányoló hadjárataink során lovas harcmodorunk sokáig félelmetes és legyőzhetetlen volt. Árpád fejedelem a honfoglalás idején az új hazát a Képes Krónikában lejegyzett monda szerint egy dúsan felszerszámozott Fehér lóval vette meg Szvatopluk morva fejedelemtől, aki cserébe földet, füvet és vizet ajándékozott a magyar követnek. Honfoglaló őseink jelképes cserének ítélték az ajándékot, és elfoglalták az „Aranykertet”, Pannóniát.

A középkor lovagjai

Szent László királyunk (1077–1095) megszilárdította a keresztény magyar államot. A legendák kegyes lovagkirályként mutatják be, mint a lovagi eszmény megtestesítőjét. Számos monda fűződik nevéhez. Az egyik szerint a cserháti erdők mélyén kun harcosok törtek rá, és egy hasadék felé akarták szorítani. Tervük nem sikerült, Szent László Szög nevű lovával átugratott rajta, és ahol földre érkeztek ott ma is láthatók lova patkójának nyomai, mely helyen forrás fakadt a földből. A Képes Krónika szövegében fennmaradt Szög neve, és a legtöbb fehérként ábrázoló kép ellenére világosbarna színűnek említi. A krónikákra és a szájhagyományra hivatkozva Bonfini, itáliai történetíró még a 15. század végén is emlegeti: „Szintén beszélik némelyek, hogy Szent László lova nem annyira erőre és kitartásra volt kiváló, hanem más természetes tulajdonságokra nézve. Ura minden intését, nógatását csudálatosan teljesítette; gazdáját pedig sohasem hagyta el és a legnagyobb veszélyben is roppant ügyességet tanúsított.”

Még a lovagkornál maradva, Rodrigo Diaz de Vivar (1043–1099), ismertebb nevén El Cid, kasztíliai lovag és hadúr a középkori Spanyolországban élt. A keresztény és az arab hadsereg ellen is harcolt, és a spanyol mondák népszerű hősévé vált. Babieca volt El Cid harci lova. Számos történet közül az egyik szerint szerzetes keresztapja ajándéka volt, hogy egy andalúz csordából választhat egy lovat. El Cid kiválasztott egy gyenge állatot, mire keresztapja felkiáltott: babieca (jelentése: együgyű)! Így lett a ló neve ez. Rossz kinézete ellenére Babieca nagy harci lóvá nevelődött, híres lett, és ellenségei féltek tőle. El Cid nagyon szerette lovát, és állítólag azt kérte, hogy vele együtt temessék el San Pedro de Cardena kolostorában.

Távoli vidékeken a középkor végén

Az amerikai kontinensen valamikor régen az őslovak kihaltak, így az indiánok akkor láttak először lovat, mikor Kolumbusz Kristóf 1494-ben partra szállt az Újvilágban. Később Cortez, a spanyol konkvisztádor 16 lóval hódított meg egy országot. Mint mondták: „Isten után a lónak köszönhető a győzelem.” Az 1528 körül azték nyelven növénykéregre íródott krónika a következőket írja a fehér emberekről: „Moktezuma, az aztékok uralkodója, mikor követei jelentették a spanyolok megjelenését a parton, igen megrémült, hallván hogyan dörög az ágyú… Harci öltözékük vasból van, vasat tesznek a fejükre sisaknak… Szarvasaik hordják őket a hátukon, olyan magasak, mint a háztetők.” Később az indiánok befogták az elkóborolt spanyol lovakat, megtanultak lovagolni, és a leghíresebb lótenyésztők a Nez Percé törzs tagjai lettek.

Maeda Toshimasu, ismertebb nevén Keijiró japán szamuráj volt az 1500-as évek végén. A korszak egyik legünnepeltebb vad embere, aki páratlan magasságáról és erejéről volt ismert. Az ő lova és társa a leghíresebb japán harci ló, Matsukaze („szél a fenyőkben”) volt. A legenda szerint senki nem tudta meglovagolni, csak Keijirónak sikerült megszelídíteni, és ettől kezdve elválaszthatatlanok lettek. Matsukaze állítólag hatalmas erejű ló volt, és gazdája halála után megszökött. Soha többé nem látta senki.

Az újkor híres lovai

A 17–18. században korszerűbb lovascsapatok szerveződtek. A 19. században a hadseregek legütőképesebb egysége a lovasság volt. Napóleont a marengói csatában lovasroham segítette a trónra. A hagyomány szerint Napóleon különösen kedvelte a szürke lovakat. Leghíresebb kedvence az alig 140 centiméter marmagasságú Marengo volt, aki a nevét a győztes csatáról kapta. Az arab telivért 1799-ben Egyiptomból ajándékozták Napóleonnak. Az apró, de bátor ló 15 évig volt a birodalom első lova. A csaták során nyolcszor sebesült meg. 1815-ben a szövetségesek Waterloonál megsemmisítő vereséget mértek a császár csapataira. Napóleon legyőzője az angol Wellington herceg volt, aki Koppenhága nyergében vezette a hadműveleteket. Marengo hadizsákmányként Angliába került. 1831-ben, 38 éves korában halt meg, és csontvázát Londonban, a National Army Museumban lehet megtekinteni.

Ennek a korszaknak egy másik jól ismert történelmi alakja a dél-amerikai felszabadító, Simón Bolívar volt. Az ő lova Palomo (Galamb) névre hallgatott, és elkísérte őt nemzeti felszabadító hadjáratai során. Bolívar egy Santa Rosa de Viterboi nőtől kapta ajándékba az 1819-es Boyacai csata előtt. Palomo magas és szürke volt, farka pedig a földig ért. Patkói a kolumbiai Tumbó múzeumában vannak kiállítva.

Horthy Miklós fehér lovon

Horthy Miklós fehér (szürke) lovon kifejezés szállóigévé vált a magyar történelemben. A kormányzó 1919. november 16-án vonult be lova hátán Nemzeti Hadseregével Budapestre, miután azt elhagyták a román megszálló csapatok. Horthy Miklós deres lova Szellő névre hallgatott. A későbbi korabeli újságok szerint a kormányzó minden nap fél hétkor kelt, és héttől nyolcig az udvari lovardában lovagolt, ahol akkori kedvenc lova, Maestoso (jelentése: fenséges) várta. Vele lovagolt be a bécsi döntések után a visszacsatolt magyar területekre.

Kincsem, „a legyőzhetetlen csodakanca”

Írásom végére hagytam legnagyobb nemzeti lovas büszkeségünket, Kincsemet, a Tápiószentmártonban 1874. március 17-én született angol telivért. Magyarországon „a legyőzhetetlen csodakanca” névvel illették, Európában pedig a „Magyar csoda” néven emlegették ezt a különleges, többszörösen díjnyertes versenylovat. Kincsem Blaskovich Ernő lótenyésztő birtokán született, és 1876–79 között több országban, 13 versenypályán, 54 alkalommal állt rajthoz, és ugyanannyi győzelmet aratott. A vesztes szabadságharc és a kiegyezés után nemzeti büszkeségünk visszanyerésében komoly szerepe volt Kincsem hihetetlen eredményeinek.

Ez a páratlan ló azonban nemcsak versenyfutásaiban volt kivételes, hanem szokásaiban is. Különösen kényes volt ivóvizére, csak olyan vizet ivott meg, ami hasonlított az otthoni ízre, a szénát pedig vinni kellett neki, mivel csak a megszokottat volt hajlandó megenni. Elválaszthatatlan barátságot ápolt Csalogánnyal, a nősténymacskával, aki nélkül nem indult el a versenyeken sem. Egyszer egy franciaországi verseny előtt az egész stáb az elkóborolt cicát kereste. Szerencsére Csalogány meglett, és Kincsem a tőle megszokott magabiztossággal megnyerte azt a versenyt is. Egy történet szerint Blaskovich Ernőnek szokása lett, hogy minden győztes futam után a gomblyukából kivett ibolyacsokrot tűzött a ló kantárjára, aki később már maga nyújtotta oda a nyakát a dicsérő csokorért.

Hatéves korában lábainak ízületei megkoptak, abbahagyta a versenyzést, és tenyészkancaként sok eredményes csikót hozott a világra. Kisbéren, hasmenéses kólikarohamban 13 évesen, a születésnapján, 1887. március 17-én elhunyt. A világhírűvé vált magyar versenyló emlékét a budapesti Kincsem Park, számtalan festmény és szobor, külföldi versenypályák neve, valamint még egy nemrégiben felfedezett aszteroida neve is őrzi.

Kincsem teljesítményét soha egyetlen versenyló sem tudta felülmúlni, és ezzel a magyar lótenyésztésnek máig ható hírnevet szerzett. Krúdy Gyula Taral, a csodalovas és a 100 éves lóverseny című írásában így emlékezett meg nemzeti büszkeségünkről:„Igaz, hogy Kincsem patáját aranyba foglalta gazdája, de tán még többet is megérdemelt volna ez a Kisbér-kanca, mert hiszen voltaképpen ő volt az, aki a pestieknek, majd későbben a minden rangú magyaroknak az utat a Városliget felé megmutatta. A Kincsem népszerűsége, talán éppen győzhetetlensége miatt, éveken át virágzott, kimúlása után pedig legendák hőse lett.”

 

Rásó Ica

midio.hu

Fotó: archív

A nyitóképen Kincsem szobra látható.

 

Címkék: híres lovak, Kincsem, Marengo, Szög