„Itt csak egy cél lehet, az, ami a közösség érdeke!” – Találkozás Hermann Ferenccel, Diósd első polgármesterével

Nagypapája alig tudott magyarul, mivel dédapját Mária Terézia telepítette be a bajor Felvidékről az 1700-as években Magyarországra. Sok helyre, többek között Bonyhádra, Budaörsre érkeztek ekkor németek, vagy ahogy hívták őket, svábok. „Szorgalmas, dolgos nép volt a sváb. Tutajjal jöttek le a Dunán, és hát aztán itt már osztogatták őket, oda kerültek, ahol foghíjasak voltak a falvak” – meséli Hermann Ferenc, aki 1976-tól 1978-ig tanácselnöke, 1990–1994 között pedig a rendszerváltás utáni első polgármestere volt Diósdnak. A 89 éves lokálpatrióta polgárral diósdi otthonában beszélgettünk.

Nagyapjáék először a mai József Attila utcában – ezt akkoriban Hátsó utcának hívták – laktak, innen költöztek a Sándor utcába, ahol aztán a gyerekeik születtek. A Hermann gyerekek hatan voltak, két lány, Mária és Margit, és négy fiú, József, János, Lipót és Károly. Feri bácsi apja, Lipót, felnőve az ismert növénynemesítő, Magyar Gyula tanítványa lett. „Magyar Gyula nagy kertész volt az uradalomban, apámnak megtanította a gyümölcsfákkal, szőlővel kapcsolatos munkákat, a szőlőoltást, fák nemesítését, ezért aztán sok helyre hívták, mint ügyes kezű kertészt.”

Lipót bácsi és választottja, Mariska néni 1932-ben esküdtek, egy évvel később pedig megszületett egyetlen gyermekük. Vértesdobozon – a mai Alcsútdobozon – laktak ekkor uradalmi gazdaságban. A kis Feri 7 éves volt, amikor visszaköltöztek Diósdra. „Lovas kocsi hozta a cuccát a családnak, le volt ponyvázva, és a ponyva alatt utaztunk… Olyan élethűen emlékszem! Volt a Tárnoki úton – ma ez a terület Érdhez tartozik – egy fogadó az út mellett. Oda álltunk be a lovas kocsival.”

A kisfiú Martonvásáron kezdte az első elemi osztályt, de még abban az évben, valamikor karácsony előtt Diósdon folytatta. A diósdi iskola ekkoriban ott állt, ahol ma a közösségi ház. Az igazgató Kék Géza volt.

„Hát igen, Géza bácsi volt az igazgató… Hát az egy csoda ember volt!”

Feri bácsi azt meséli, az egykori igazgató, Diósd mai közösségi házának és könyvtárának névadója sokat tett azért, hogy megtanuljanak számolni a gyerekek, és ezt sikerült is elérnie. „Járkált a padok között vagy állt a katedrán, és föladott feladatokat, összeadást, kivonást, egyszerűbb szorzást. Hátratett kézzel kellett ülni, ő meg föltette a kérdést, és várta, hogy jelentkezzünk. Annak, akit fölszólított, ha jót mondott, cukorkát adott. Azóta szeretem azt a karamellás, kis kerek cukorkát! Ha helyesen válaszoltunk, letett elénk a padra egy szem cukrot.”

A diósdi iskolában a mostani létszámhoz képest lényegesen kevesebben tanultak akkoriban. Két terem volt összesen, az egyikben a kicsik, a másikban a nagyobbak: hetedikes, nyolcadikos két-három gyerek volt, a többi hatodikos, meg ötödikes.

Feri bácsi mosolyogva emlékszik vissza az iskolás évekre. „Anyámék nem tudtak megegyezni, hogy katolikus vagyok vagy református. Ezért amikor a katolikus hittanóra volt, akkor azt mondtam, hogy református vagyok, ezért aztán kiküldtek az udvarra. A református hittanon meg katolikus voltam. Végül aztán kiderült, hogy valóban az vagyok, de engem az élet tanított meg a tisztességes, becsületes útra.” Miután Diósdon kijárta a nyolc osztályt, szakmát tanult: felvették ipari tanulónak, műszerész lett. Később aztán levelezőn végezte el a középiskolát és szerzett érettségi bizonyítványt.

Feleségét, Ica nénit egy barátjának köszönhetően ismerte meg. Bélával együtt fociztak, és vendégségbe is gyakran jártak egymáshoz.

Béla húga volt Ilona, akin megakadt Feri szeme.

„Sündörgött ez a lány ott, és megakadt a szemem rajta” – így meséli.

Ennek azonban nem mindenki örült. Feri bácsi azt mondja, a tősgyökeres svábok nem nézték jó szemmel, hogy nem sváb lányt választott, ezzel azonban a fiatalok akkor nem foglalkoztak. Az udvarlás majd’ 5 évig tartott, ennyi idő alatt megismerték egymást és egymás családját, gondolkodásmódját, viselkedését. Az is fontos volt, hogy a házasságkötés előtt egzisztenciát teremtsen az ember, amivel aztán elindulhat a családalapítás útján. „Nem úgy volt, mint ma, nem csak úgy ukmukfukk!”

1957-ben házasodtak össze. Halmos Gyula plébános adta össze őket, aki aztán a vacsorán is részt vett. Nagyszabású esküvőt tartottak, a lakodalomban egy törökbálinti sváb zenekar, Heller Gyurkáék játszottak. A nemrégiben bezárt diósdi anyaotthon helyén egykor vendéglő volt, ennek a kisebbik termében tartották a lagzit – a nagyobb teremben mozi és színház működött. Igazi sváb lakodalom volt, a rokonok borjút vágtak meg tyúkokat, bográcsban főtt a csirkecomb, a süteményeket cukrász készítette. Sokan voltak, mert nagy volt a rokonság, de olyanok is jöttek, akiket meg sem hívtak: „Az utcára nyíltak az ablakok, ott adogatták ki tányéron a süteményeket meg kínálták az innivalókat”.

Az esküvő után megszületett Ildi lányuk, tőle pedig később unokájuk, Péter. Feri bácsi és a felesége, Ica néni ma kettesben élnek diósdi otthonukban a Szabadság úton.

„Négy évig voltam polgármester, de voltam én tanácselnök is. Nem tagadom meg a múltamat” – mondja Hermann Ferenc. Ő volt a rendszerváltás utáni első polgármestere Diósdnak, de erre ma már kevesen emlékezhetnek, hiszen az egykori kis község lélekszámát tekintve azóta várossá nőtt.

Mire emlékszik szívesen ezekből az évekből? Például, hogy a templomkertben 33 hős vitéz emlékére gömbakácokat ültetett. „A múltunkat nem szabad elfelejteni, azt, hogy azok a diósdi emberek az életüket adták.”

Neki köszönhetjük a Tájházat is.

„Romos pince volt, és egy budafoki ember meg akarta venni, de nem engedtem. Megvette a község, én pedig megterveztettem a tájház jellegét.” A sors iróniája, hogy mire a Tájház elkészült, már nem ő volt a polgármester, az átadási ünnepségre pedig nem hívták meg. „Nagyon rosszul esett akkor… De én annak örülök, hogy megvan még, itt van a diósdiaknak. És ez egy olyan jó közösségi tér!”

„Mindig arra törekedtem, hogy maradjon valami utánunk, amire úgy lehet emlékezni, hogy ez volt a múltunk egy darabja. Mindig azon voltam, hogy gyarapítsuk a községi vagyont, nem azon, hogy adjuk el, hanem hogy tartsuk meg és gyarapítsuk.”

Szívesen emlékszik vissza az együttműködésre Filó Kristóf atyával, aminek köszönhetően a Szent Anna Szeretetotthon megépülhetett. „Nagyon jó kapcsolatban voltunk, tisztelem és becsülöm őt. Meg is hagytam, hogy a Filó atyát hívják majd a temetésemre.”

Szívügye volt a német nemzetiségi oktatás bevezetése a diósdi iskolában, boldog, hogy ez később, 2014-ben valóra vált. “A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása”  – vallja Morus Tamással.

Szeretett volna egy közösségi házat is építtetni Diósd központjába, a polgármesteri hivatallal szemben. Sajnos ezt a tervét nem tudta megvalósítani. „Én mindig azt szerettem volna, hogy a községnek maradjon, a közösségnek…” – Feri bácsi máig fájó szívvel gondol rá, hogy nem épült meg az ide álmodott közösségi ház.

Régen egyébként vendéglő állt ezen a helyen, ahol ma gyógyszertár, két étterem és vegyesbolt működik. A Schober vendéglő idejében igazi közösségi élet zajlott a faluközpontban: a Gárdonyi utcában volt a község kapuja, akik innen érkeztek, bejöttek és megálltak a vendéglőnél, megitatták és megetették a lovaikat, és itt töltötték az éjszakát. A vendéglő bejáratánál kis híd állt. „Azon a hídon játszottak a zenészek – a Tóth Nándiék –, akik aztán a Wéber kocsmában muzsikáltak tovább.”

Minden szombat este bál volt Diósdon, tudtak a fiatalok ismerkedni, annyira fölkapott hely volt, hogy Törökbálintról is jöttek”.

Lejjebb, a Dióskertben gyerekek játszottak, futballoztak. „Most már be van építve, de a mai orvosi rendelő volt az egyedüli épület, a többi az egy szabad grund volt, ott is gömb akácfák voltak” – meséli Feri bácsi. A patak mellett pedig, végig a vasútig diófák álltak. Ez is községi tulajdon volt, a termést minden évben elárverezték.

Hogy miben látja a különbséget az akkor és a most között? Egyértelműen a gondolkodásban. Fájónak tartja például, hogy az egykori Kesztyűgyárat nem szerezte meg az önkormányzat. „A különbség, hogy én a közösségnek akartam mindent, a község javára. Oda most az a közösségi ház megépülhetne, ami korábban nem tudott megépülni. Meg lehetett volna erről egyezni”. A legnagyobb problémának az előrelátás hiányát tartja: 15-20 évre kellene előre gondolkozni, és nem csak a mára gondolni.

„Mikor polgármester lettem, az első testületi ülésen kihirdettem, hogy itt egy cél van: a községi érdek, és nem pártpolitikai! Itt csak egy cél lehet, az, ami a község érdeke!

Mi jó Diósdnak? Mit tudunk szebbé, jobbá tenni, amiben az emberek jól érzik magukat? Hát ez a lényeg! Felnőnek nemzedékek… Az lenne a legfontosabb, hogy a gyerekek szeressék a települést, mert csak akkor lesz jövőnk, ha ők jól érzik magukat, itt akarnak maradni, családot alapítani. Az értékeket meg kell őrizni.”

Szendéné Kiss Nóra

Borítókép: Hermann Ferenc otthonában, a fenti beszélgetéskor

Köszönet a Zoller házaspárnak, Zollerné Szász Erikának és Zoller Zoltánnak, a cikk elkészüléséhez nyújtott segítségért és inspirációért. 

 

Korábbi cikkünk:

 

Címkék: Diósd, Hermann Ferenc