2002 telén találkoztam az ismert sportriporterrel. „Egy televíziós személyiség bemutatása” volt a címe a kommunikáció fakultációs témának, mely apropóból egy csoporttársammal interjút kértünk tőle. Rögtön igent mondott, és hamarosan a Parlament Kávézóban beszélgethettünk Knézy Jenővel. „Mivel már az 59. évemben vagyok, azt mondom, hogy a szakmában az aktív időszakból van még 3-5 évem. Ezt szeretném értelmes munkával eltölteni” – mondta nekünk akkor, de sajnos ez a vágya nem teljesülhetett. Fél évvel később – éppen ma 18 éve – a sportriporter örökre elment. Az alábbiakban a vele készített interjúból idézünk fel részleteket.
– Hogyan került a televízióhoz?
– Gyerekkoromtól fogva sportoltam, úsztam, vízilabdáztam és kosaraztam. Tehát megvolt a sport iránti érdeklődés, de az meg sem fordult a fejemben, hogy sportriporter legyek. Harmadéves voltam az egyetemen, amikor hirdettek egy pályázatot a televíziónál és egy csoporttársam megkért, hogy kísérjem el. Ő aztán később kiesett, én bent maradtam. Tizenöten kezdtünk a 3500-ból. Tizenkét „mezei” ember és három élsportoló, köztük Gyulai Pista is. Végül hárman kerültünk a tévéhez.
– Példakép?
– Vitray. A Tamás fantasztikus alak, mindent tud a televízióról. Az, hogy tőle tanulhattam, óriási dolog.
– Öntől tanulhatnak a fiatalok?
– Az MTV-ben, ha sportriporter-képzésben gondolkoznának, azt mondanák, hogy van itt egy sportosztály, itt van Knézy Jenő és itt van tíz fiatal, csináljon stúdiót és egy éve múlva mondja meg, ki az a három, aki jó. Sajnos ez nincs így.
– Nem fordult meg a fejében, hogy átmenjen egy kereskedelmi csatornához?
– Az én arcom már nagyon kötődött az MTV-hez, nem kerestek meg. Nem is mentem volna, mert
én utcai sportriporter vagyok, szeretek az emberek közt mozogni, mindenem, hogy eseményekre járjak. Ha nekem azt az alternatívát kínálják, hogy mondjuk kétszer annyi lesz a fizetésem, de ülnöm kell egy stúdióban és két percig sporthíreket mondok minden nap, és nem mehetek foci VB-re, olimpiára, úszó EB-re, vizilabda EB-re, akkor azt mondom, hogy köszönöm, de nem.
Mivel már az 59. évemben vagyok, azt mondom, hogy a szakmában az aktív időszakból van még 3-5 évem. Ezt szeretném értelmes munkával eltölteni.
– Ön szerint lehetne valamit tenni a sokat emlegetett minőségromlás ellen?
– Egy esetben, ha létezne televíziós kritika Magyarországon. Mert ez az én megítélésem szerint, mint műfaj megszűnt. Ha újjáéledne, akkor lehetne lépni abban is, hogy ha itthonról közvetítenek egy külföldi sporteseményt, az mennyire hiteles.
– Ön kitől vár kritikát?
A nézőktől. Nekem a pályán a legnehezebb az volt, hogy a józan értékrendemet megtartsam. Mert az ember hajlamos arra, hogy a számára kedvezőtlen véleményeket ne fogadja el, és ami jó, meg amikor szembedicsérnek, azaz igaz. Most már az élettapasztalatommal, rutinommal helyre tudom rakni a dolgokat, de ezzel együtt nagyon szélsőséges reakciókat tapasztalok.
– Mit gondol, miért?
– Mert ma már nem levelet írnak az emberek, hanem interneteznek különböző fórumokon, ahol nem kell felfedni a személyazonosságukat. Mióta internet van, elszabadultak az indulatok. Nagyon lélekromboló és borzasztó jó idegrendszer kell hozzá, meg önbizalom, hogy állandóan azt olvassam, hogy engem tök hülyének tartanak és lecikiznek. A jó szándékú része a reagálásoknak megszűnt az internettel.
– Mégis szereti, amit csinál.
– Az igazi sportriporterkedés az, amikor a sportolók befogadnak a bizalmukba. Nem én vagyok fontos, hanem a sportoló, az ő eredménye. Én csak közvetítem.
– Izgul a közvetítések előtt?
Lámpaláz az van. Ez olyan, mint a versenyzőknél, az ember ugyanúgy izgul, felfokozott idegállapotba kerül, ugyanúgy nem eszik közvetítés előtt. Nem lehet megszokni. Ha az ember megszokja és nincs mögötte érzelem, az a sportriporter halála.
– Vannak, akik szerint előfordul, hogy elfogult mérkőzésközvetítés közben. Nekik mit üzen?
Nem drukkolok egyik csapatnak sem, akkor sokszor csalódnék. Pillanatnyi kedvenceim vannak, akik a közvetítést érdekessé teszik, nekik hálás vagyok, hogy segítik a munkámat. Nagyon sokszor ezt értik félre a nézők. Mindig a közvetítés sikerét, nézettségét helyezem első helyre és aki ebben partner, az előtérbe kerül. Addig jó, amíg az emberről azt mondják, hogy „ilyen drukker, meg olyan drukker”, ez azt jelenti, hogy semmilyen.
– Végezetül befejezné a mondatot? Jó estét…
– … jó szurkolást!
Nagyváradon született 1944 augusztus 19-én. Kiskunhalason, majd Budapesten élt. 1961-1962 között a magyar ifjúsági kosárlabda-válogatott tagja volt. Ezt követően két évig a Központi Élelmiszeripari Kutatóintézetben dolgozott, majd elvégezte az Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Gépészmérnöki karát. Az egyetem után egy évig a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár üzemmérnöke volt. 1971-ben került a Magyar Televízióhoz, a sportosztály munkatársa és riportere lett. 1972-től a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) tagja. Két ízben volt rövid ideig a Telesport főszerkesztője, a két időszak között és 1999-től főmunkatársa. Neve főként a labdajátékokkal forrt össze, de közvetítette más sportágak mérkőzéseit, eseményeit is. Köszöntése, a „Jó estét, jó szurkolást!” szállóigévé vált. 1974-től 2002-ig valamennyi labdarugó-világbajnokságról közvetített, 1972-2002 között az olimpiákról is tudósított. 2003-ban a Magyar Televízió életműdíjjal tüntette ki. Ugyanebben az évben, több mint háromévtizedes kimagasló sportújságírói és sportriporteri pályafutása elismeréseként a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült. 59 éves volt, mikor gyomorrákot diagnosztizáltak nála. Knézy Jenő 2003. június 17-én hunyt el.
Knézy Jenővel az Államigazgatási Főiskola hallgatói beszélgettek 2002. november 26-án. Életrajzi adatok: Wikipédia.
Sz. K. N.
midio.hu
Fotó: Újságmúzeum
Címkék: Interjú, Knézy Jenő, Megemlékezés
