Június 4. – Gondolatok egy évforduló kapcsán

Június 4. – Gondolatok egy évforduló kapcsán

Száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békeszerződést, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. Trianon emlegetése gyermekkoromban nem volt „népszerű” téma. Később szembesültem vele, hogy – miként valamilyen módon szinte minden család e hazában – a miénk is érintett a trianoni békediktátumban, pontosabban annak későbbi hatásaiban.

A trianoni békeszerződés a versailles-i békerendszer részeként született meg, melyet a világháború lezárását követően egy másfél éves konferencia készített elő. A trianoni béke pontjai ismertek: Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, ennek megfelelően 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból 90 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállammá vált. Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabott ki Magyarországra, hadseregét 35 000 főben határozta meg, és számos egyéb gazdasági és katonai kérdés kapcsán sértette a vesztes állam szuverenitását.
A trianoni békéről tehát elmondható: erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Annak ellenére, hogy a területüket gyarapító országok célja hivatalosan a nemzeti önrendelkezés megvalósítása, önálló nemzetállamok létrehozása volt, a békekonferencián valójában az a cél vezérelte őket, hogy Magyarország területéből minél nagyobb részt szerezhessenek meg.

Nemzetállamok helyett soknemzetiségű országok jöttek létre, ahol a kisebbségbe szorult magyarság ugyanolyan diszkriminatív bánásmódban részesült, mint amivel korábban a Monarchia alatt éppen az akkori többségi magyarságot vádolták, csupán a szerepek fordultak meg. A béke a térség stabilitása szempontjából is káros volt, hiszen a győztes-vesztes ellentét kiélezése megszabta azokat a kényszerpályákat – Magyarország a revízió útjára lépett, a megalakuló kisantant pedig a megszerzett területek görcsös védelmére rendezkedett be –, melyek mentén Közép-Európa később egy újabb világháborúba sodródott.

Az Országgyűlés az 1920-as trianoni békediktátum aláírásának napját 2010-ben a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. A 2010. évi XLV. törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

Jómagam sokáig nem sok mindent tudtam Trianonról. Később, az otthoni megsárgult dokumentumok, levelek rendezgetése közben szembesültem vele: bizony a mi családunk is érintett a trianoni békeszerződésben, pontosabban annak későbbi hatásaiban.

Mint ismert,  az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak juttatta. A magyar csapatok a döntés értelmében szeptember 5-én lépték át a trianoni határokat és kezdték meg a kijelölt határvonalig a területek birtokbavételét.

És itt jön a családi szál. Édesapám ez időben a Magyar Királyi Honvédség altisztjeként szolgált. 1942. október 1-jével áthelyezték önálló állományvezetőnek a m. kir. 2. székely honvéd hegyi huszárszázadhoz a partiumi Szilágysomlyóra. A család – édesapám, édesanyám és az akkor másfél éves Attila bátyám – a szilágyperecsenyi Zsigmond családnál kapott elhelyezést (a családdal a későbbiekben is kapcsolatban voltunk, az 1970-es években én is meglátogattam őket). Itt született 1944 tavaszán fiatalabb bátyám, István.

Szilágysomlyó 1940-ben

A rendszerváltás előtt Trianon nem volt „téma”, mint ahogy apámnak a „horthysta” hadseregbeli múltját sem volt tanácsos emlegetni. A különböző dokumentumok, pl. iskolai felvételi kérelmek rendre érdeklődtek a szülő eredeti foglalkozása felől; ilyenkor a „hivatásos katona” helyett jóval később gyakorolt foglalkozását, a „gyári munkást” írtam be. Szüleim kalandos életét a Dokumentumok egy megfakult dossziéból című írásomban igyekeztem felvázolni.

Jó harminc évvel később, 2010 nyarán jártam ismét Erdélyben, a diósdi Naprózsafa Hagyományőrző Néptáncegyüttes vendégeként, a Szilágyságnál kissé távolabb, Diósd testvértelepülésén, Marosvécsen.

A Maros menti község kiemelkedő szerepet játszott az anyaország és az elszakított országrészek történetében. Báró Kemény János meghívására a vécsi kastélyban tartotta 1926 és 1944 között évenkénti találkozóit az erdélyi magyar írók és költők Helikon munkaközössége, melynek elévülhetetlen érdemei vannak a kisebbségi létbe szorult irodalmi élet fenntartásában, ápolásában.

Kopjafa az íróközösség emlékére a marosvécsi kastély kertjében

Az első írótalálkozó részt vett Áprily Lajos, Kós Károly, Nyírő József, Gyallai Domokos, Molter Károly, Bartalis János, Kuncz Aladár, Kádár Imre, Tabéry Géza, Remenyik Sándor, Hunyady Sándor, Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Berde Mária, Gulácsy Irén, Kemény János, Kemény János nővére, Bánffy Miklós, Olasz Lajos, Kacsó Sándor, Finta Zoltán, Kovács László és Tamási Áron. (A házigazda, báró Kemény János 2008-ban Magyar Örökség-díjban részesült, melyről a midio.hu is hírt adott.)

Egy magyar a távolban

Marosvécsi vizitálásunk legemlékezetesebb programja a birkanyáj nyári szálláshelyének, az esztenának a meglátogatása volt, ahova lovas szekerekkel vittek fel bennünket vendéglátóink. Miközben az ordát és a túrós puliszkát kóstoltuk a tikkasztó forróságban, szemünk megpihent az előttünk elterülő tájon: a távolban a Görgényi-havasok vonulata rajzolódott ki, más irányban a Kelemen-havasok nevezetes „Isten széke” sziklája látszott; a fennsík lejtőjén legelészett a hatalmas juhnyáj, a völgyben a Maros víztükre csillogott.

„Mi Diósdra mindig hazajövünk, a diósdiakat pedig mindig szeretettel fogadjuk” – hangsúlyozta Ördög Ferenc, a Maros menti községet több évtizede sikeresen vezető polgármester. Úgy vélem, mi, diósdiak is hasonlóan gondolkodunk. A száz évvel ezelőtt életbe lépett trianoni békediktátum területileg ugyan elszakított magyart a magyartól, ám az anyanyelv, a nemzetben való gondolkodás, valamint a közös európai jelen és jövő összeköt bennünket.

Kiss Zoltán

midio.hu

Címlapkép: Látkép a Marosvécs környéki esztenáról, a juhnyáj szálláshelyéről

Fotók: a szerző felvételei, kepeslapok.wordpress.com