A koronavírus-járvány kapcsán indított sorozatunkat Mohai V. Lajos József Attila-díjas író, költő, esszéista gondolataival folytatjuk; a szerző a midio.hu felkérésére írta munkáját.     

Akkor még hidegek voltak a nappalok, talán még a tócsákat is jéghártya borította; március 2-a volt az utolsó nap, hétfő, amikor még bármikor elhagyhattam volna a lakást. Azon a héten, szerdán egy kisebb orvosi beavatkozást végeztek a katonai kórházban, arra készültem; utána a hétvége következett a négy fal között, nem volt miért kimozdulnom. Utána meg hirtelen az élet kiejtette kezünkből a napjainkat. A lakás, ahol élek, egy aprócska budai utcában, négy hete veszteglőházzá változott, ahogy Széchenyiék idejében használták a karantén fogalmát. Én azonban mást gondoltam ki; a ránk nehezedő nyomás elől a Varázshegyre húzódtam vissza. Ahogy az egyik irodalmi kollégám, Zsávolya Zoltán írta: „látom, kijelölted ehhez is a klasszikus világirodalmi sarokpontot”. Ez a varázshegy-hasonlat azonban mégsem pontos a helyzetre; ez a varázshegy nem akar a betegek és halálraítéltek menedéke lenni, mint ahogy abban a híres regényben írva van. Sőt, azt szeretném, ha egészséges maradnék, és a szerencse-javaim szavatolnának ezért. Erre emberi számítás szerint, pro forma, van esélyem, de van az ellenkezőjére is. Azt is szeretném, hogy az élet szerencse-javai reményt adnának mások számára is: az élet nem veszíthet az értékéből, bármi történik is. Most napjaink és éjeink kimondott és magunkban elsuttogott fohásszal telnek; fogyjanak el minél előbb a rossz hetek, a megmérgezett hónapok körülöttünk, és az árnyékokkal terhes külvilág szabaduljon meg az újsütetű démonoktól. Lesz elég gondunk a régiekkel is.

Ez nem lehetetlen kívánság.

Nehézség, hogy a mi köznapi fölfogásunknak is megvannak a gyengeségei, amit nem tudunk levetkőzni. Lassan érzékeltük, észleltük, hogy a betegség hatalmas, eddig soha nem tapasztalt árja ostromolja az emberi létezést, mégpedig országhatároktól és földrészektől függetlenül, tengereken, hegyeken áthajolva, küklopszi erővel szorongatva a Földünket. Ami tegnap beláthatatlanul messze volt tőlem, az mára beláthatóan közelre ért hozzám; későn jöttünk rá, hogy a baj velünk is megtörténhet. Sokáig nem láttuk, vagy fölényesen elhárítottuk magunktól a veszély lehetőségét is. Előnyös képet igyekeztünk festeni a saját helyzetünkről, különb erőnkről. Megingathatatlanok maradtunk, mert önvédelmi rendszerünket addig-addig finomítottuk, amíg a valóságos vészhelyzetekben már nem is jelezhet a mutató. A poshadt víz észrevétlenül a bokánkig, majd a térdünkig szökött föl, mostanra már lassan a mellünkig ér, és holnapra, holnaputánra elnyelhet minket, mindegyikünket – ez a baljós látomás kísért világszerte, fölborítva az életünk kiismert és megszokott medrét.

Ez a vírushalál ismeretlen nyelven beszél számunkra, nem értjük még.

Nehéz búvóhelyet találni előle; erőlködünk, de minden pillanatban ránk zárul a félelem lakatja; egy komor, elsötétített szobában járunk, ahol a lábunk képtelen kitapogatni a padlón a szilárd pontokat.

Mohai V. Lajos

midio.hu

Címlapfotó: Pixabay. A szerző fényképét Szöllősi Mátyás készítette