Mióta bő két hete itthon vagyunk, egy csomó mindenre rájöttem, ami a tanulással kapcsolatos.
Én ugyanis az a fajta anyuka vagyok, aki az első félév után felhagyott azzal, hogy a gyerekeit a tanulással nyaggassa. Én a „segítek, ha kell, de amúgy oldd meg” típusú szülők közé tartozom. Mivel a gyerekeimnek kiválóan megy a tanulás, igazából jobban, mint amikor beleszóltam, úgy gondolom, ez bevált. Mindig csak pislogok, amikor valaki azt magyarázza, hogy mindent átvesz otthon a gyerekkel, és a szünetekben is gyakorolnak.
Na de most rálátásom van a dolgokra, ugye. Először is rájöttem, hogy a tanítók a világ legtürelmesebb emberei közé tartoznak. Ennyiszer meghallgatni egy mondatot, amit mind a 30 gyerek úgy olvas fel, hogy az embernek kicsit égnek áll a haja, hát… Minden elismerésem.
Aztán, kiderült, hogy a fiam utál rajzolni. Eddig is tudtam, de azt nem, hogy ENNYIRE.
A lányom meg írni utál. Amit nem is értek, mert tök ügyes, de mondjuk én is tök ügyesen mosok fel, mégsem szeretek.
A kapacitásuk úgy egy óra. Utána mozogniuk KELL. Különben hintáznak a széken, zörögnek, csettegnek, végül kiabálnak és odavágják az egészet. Ilyenkor szoktam őket kizavarni a kertbe vagy feltenni valami zenét, amire ugrálhatnak. (Lehet, hogy nekünk is így kellene dolgoznunk, mármint az „irodistáknak”?)
És a legérdekesebb: sokkal jobban dolgoznak, ha közben ESZNEK. Mindegy, mit rakok ki: gyümölcsdarabkákat, ropit, kenyérkatonákat – esznek és közben haladnak.
Kiderült, hogy van itthon szuperfegyver is: az apjuk. Vele jobban koncentrálnak. Pedig életében nem emelte fel a hangját. Ki érti ezt?
Végül pedig, köszönöm a Google-nak, hogy nem kell egyfolytában a Révait lapozgatnom… Mert annyi minden érdekli őket, hogy nem győzök válaszolni.
Ács Judit
Fotó: Unsplash
Címkék: #midióJudit, apukák, Család, Koronavírus
