Zárnám a napi munkát, még rápillantok a Facebook-posztokra, amikor balról szürke felhők, mozgékony szúnyograjok és ütemesen hulló „koromszemcsék” tűnnek fel a dal szemem látómezejében. Sok időt töltöttem a képernyő előtt, gondolom; megdörzsölöm a szemhéjamat. A rajzás marad. Felpattanok: valami történt a szememmel, mondom.
Április 26.
Ma lesz a Budafoki Dohnányi Zenekar 2024–25-ös bérleti évadjának utolsó koncertje a Klauzál Házban. A harmadik bérleti szezont zárjuk a zenekarral, mellyel jóval régebbi a kapcsolatom. Egykori Kerepesi úti, munkahelyi dolgozószobámtól úgy tíz méterre volt (ma is ott van) az együttes központja és próbaterme; az udvarról, a büféből jó néhány muzsikust ismerek látásból, magát a „főnököt”, az igazgató-karmester Hollerung Gábort is (aki a Prima Primissima Díj 2023-as közönségdíjasa!). Miközben az asztalomnál a kéziratokon dolgoztam, a nyitott ablakon a dohnányisok új műsorát (jobbról), a Honvéd Táncegyüttes próbáját (szemben) Novák Ferenccel (Tatával), és az egyedülálló Honvéd Férfikar (a bejáratnál) kóruspróbáját hallgattam sajátos egyvelegként. Szóval ilyen illusztris társaságban dolgoztam 35 évig a honvédségi „médiaudvarban” – és még fizetést is kaptam érte…
A Klauzál Házban rendezett koncerteknek (a nagyszerű, fiatal együttes, a változatos műsor és az avatott zenetörténeti felvezetés) nagy előnye, hogy közel van és bőviben az ingyenes parkolóhely. Így aztán már majdnem fél 7, mikor elindulunk Diósdról. A műsoron Borodin: Igor herceg (nyitány), Gyöngyösi Levente: Pikolóverseny (Kanyó Dávid előadásában), Smetana: Moldva és Dohnányi: Pierrette fátylai (szvit). Az est karmestere Török Levente.
Legidősebb unokámat, I.-t is visszük magunkkal, neki egyedi jegyet vettünk – a BDZ karácsonyi koncertjén is ott volt velünk, azt mondja, tetszik neki a komolyzene. Menetközben elmeséli az alig két órával ezelőtt, a martonvásári családi kiránduláson történteket: 5 éves unokánk, A., miközben kezet szeretett volna mosni a kastélyparki tó vizében, megbillent és fejjel a vízbe csapódott, süllyedt. Az édesapja utána, a lábánál fogva húzta ki. Már otthon vannak, úgy tűnik, az ijedségen túl nincsen más bajuk.
Mi van, ha nincs közvetlenül mögötte az apja? Vagy ha egy pillanatra más irányba néz? Megdermed a levegő a kocsiban, legszívesebben visszafordulnánk; nem ez az ideje holmi kulturális élménynek. De aztán mégiscsak haladunk tovább. A koncert most is színvonalas, de… A tehetséges kortárs zeneszerző, Gyöngyösi Levente Pikolóversenye bizarr futamaival most nem kifejezetten segíti elő a megnyugvást. Az utána következő Moldva természetábrázoló zenéje, a fuvolák és a klarinétok lágy dallamossága, a sajátos vízi utazás áradó muzsikája viszont segít kisimítani az összekuszálódott idegrostokat.
*
Április 29., hétfő
Újabb kontroll a szemklinikán. Az időpont ellenére kivételesen közel másfél órát kell várom. A „kis doktoromat” persze látom, serényen mozog, időseket kísér vizsgálatra, néha betér a szemközti professzori rezidenciára. „Ma én vagyok a főnököm asszisztense, elnézést, sűrű a nap”.
Pupillatágító a szembe, majd irány az alagsori ultrahangos helyiség. A fiatal orvos most mintha kicsit bizakodóbb lenne: stabil a sérült retinarész, úgy néz ki, tartja a lézer. Sz. doktor azért „bemutat” két kollégájának is, mindkettő retinaspecialista. Megerősítik az ultrahangleletet: van ok az optimizmusra, vagyis hogy elkerülhető a műtét, persze szoros kontroll mellett. Ez azt jelenti, hogy továbbra is hetente (később kéthetente?) találkozunk, kivéve, ha „lemegy a függöny vagy jönnek a fényes szikrák”, akkor irány a Mária utca. Néhány kérdés és válasz még, aztán megkapom az ambuláns lapot: a szemben úszkáló szennyeződés (a szakadt retina darabjai, apró vérszemcsék stb.) előbb-utóbb felszívódnak, igaz, ehhez idő kell, türelem.
Türelem, igen, ezt megerősíthetem. Ami egyre kevésbé volt jellemző az immár több mint egy hónap utolsó napjaiban. Még vállalok a doktor kérésére egy videós bemutatást néhány gyakorlatos medika kedvéért („Szép, babérlevél alakú a lebegő retinarész, ilyet elég ritkán látnak”), majd a némileg pozitív mai diagnózis hatására elköszönünk: viszont látásra… (Aminek itt, a szemklinikán különleges jelentése van.) Az utcán szinte nyári napfény fogad. A jobb oldali járdán jókora felfestett, nagyjából 15 centis sárga korongok sorjáznak az Üllői út felé. A második-harmadik kontroll alkalmával gondoltam bele, mire és kinek is valók ezek a jelzések. Inkább átmegyek a zebrán, hogy az árnyékos, bal oldali járdán közelítsem meg a Corvin Negyed metrómegállóját. Méretes pontok ott is, végig, még kanyarodnak is. Nehogy túlságosan elbízzam magam…
*
Április 30.
Halványodnak az árnyak a bal szememben, bizakodom. Felbátorodva a kötelező feladatok mellett egy-egy órát olvasok is. Folytatom Oravecz már említett Alkonynaplóját a 10. oldali (Baleset 1) bejegyzéssel. Az író az egész napos kerti munka után, kinti viseltes ruhában, némi lazító alkohol elfogyasztása után elcsúszott és legurult az emeletről (később kiderült, eltörött egy gerinccsigolyája). Üres kórházi kórteremben ébredt, egyes-egyedül (mint írja, kapatosnak gondolhatták). Szólította a szükség, de nem volt hívócsengő. Kínjában a 112-t tárcsázta a mobilján, de csak a központ géphangja jelentkezett. Reggel 9-kor nyitották rá az ajtót.
Ismerős a helyzet, egy-két éjszakát magam is töltöttem egyszemélyes szobában kórházi ágyon, ruha nélkül. Én csak fáztam, de nagyon. A reggeli vizitáló csapatot szólítottam, hajtanák be az ablakot. Kicsit fennakadtak a kérésen, de azért az utolsó behajtotta az ablakszárnyat.
Maradjunk a könyvnél. Minden közreműködőnek (a szerzőnek, a kiadónak) rémálma a kinyomtatott szövegben maradt hiba, de az olvasók is bosszankodnak a sajtóhibákon. Azt mondják a szakmában, nincsen mű, hiba nélkül. Lehet, de azért az igényesebb kiadók igyekeznek minimalizálni. Az Alkonynaplót megjelentető Magvető régi, patinás könyvműhely, nem spórolja meg a technológiai folyamat résztvevőjét sem, e könyv kolofonjában is olvasható a kézirat-előkészítő és a korrektor neve is. És ugye a szerző is kap egy példányt az utolsó levonatból, anélkül nem mehet nyomdába az anyag. Eddig szép, hiba nélküliek az oldalak. A 39. oldalon mégis elgondolkodom egy könyvcímen, éppen Oravecz korábbi munkájáén. „Ondrok göndre”, olvasom. Gyanús, furán hangzik. És tényleg: A rög gyermekei című trilógia első kötetének címébe bekerült egy fölösleges betű, így a gödréből göndre.
Kiss Zoltán
midio.hu
Címkék: #zoltánmidio, koromszemcsék, látómező, naplójegyzetek
