Zárnám a napi munkát, még rápillantok a Facebook-posztokra, amikor balról szürke felhők, mozgékony szúnyograjok és ütemesen hulló „koromszemcsék” tűnnek fel a dal szemem látómezejében. Sok időt töltöttem a képernyő előtt, gondolom; megdörzsölöm a szemhéjamat. A rajzás marad. Felpattanok: valami történt a szememmel, mondom.
Május 2.
A tévé esti háttérműsorában egy egészségügyi tárgyú beszélgetésre leszek figyelmes. A Magyar Orvosi Kamara meghívott képviselője szervezetük Tisztán élet című plakátkampányáról beszél, melyet a kórházi fertőzések megelőzése érdekében indítanak. Véleményük szerint ugyanis nemcsak az egészségügyi személyzetnek, hanem a betegeknek és családtagjaiknak is döntő szerepe van a fertőzések visszaszorításában. Megfelelő kézhigiénés gyakorlattal és még néhány szabály betartásával a látogatók is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy Magyarországon is kevesebb legyen a kórházi fertőzés.
Bizonyára így van, ha ezt egy gyakorló orvos mondja, érdemes megfogadni. Az már kissé megmosolyogtató, hogy hozzáteszi: látogatóként nyugodtan tegyük szóvá, ha a jelenlétünkben a beteggel foglalkozni készülő orvos vagy ápoló megfeledkezik a kézmosásról…
Május 3.
A jövő héten műszaki vizsgára megy a kocsi, le kell cserélni a téli gumikat. Csak a nyári garnitúra rendelkezik ugyanis abroncsnyomás-ellenőrző rendszerrel, annak hiányában pedig folyamatosan világít egy sárga lámpa a műszerfalon, ami kizáró ok a megfelelés tekintetében. Irány Érd, az Ü. utca. Több mint tíz éve járok A.-hoz és I. hoz, a ’60-as házaspárhoz, már-már baráti a viszony közöttünk. Míg folyik a munka, élvezem a májusi napsugarakat a műhely előtti térkövezett placcon. Legutóbb októberben jártam itt – mintha most lett volna, hipp-hopp elillant fél év.
Nemcsak a le- és felszerelt abroncsok mintázata mutatja az idő múlását. Máskor a tulajdonosok és szezonális segítőik emelték a kocsit, centírozták a kerekeket. Most a fiuk irányítja a munkát, aki lassan átveszi a cég vezetését a szülőktől. Imádja az autókat, sikeresen elvégezte a Műegyetemet, a gépjármű-elektronika, a méregdrága extra felszerelések specialistája lett. A műhely körül parkoló luxusautók is jelzik: változnak az idők, módosul vagy már módosult is a tradicionális profil.
*
Ma délután ismét foglalkozás lesz a mamaoviban, -bölcsiben. Vejem egy napra elutazik, a lányom egyedül vezényli otthon az esti programot. „Felkészülését” megkönnyítendő meginvitáljuk a gyerekeket, az ötből négyet (legidősebb, 16 éves unokánk az év végi dolgozatokra készül otthon). Nincs túl meleg, időnként igencsak befúj a szél s kertbe, így egy félórás kinti játék után bevonulunk. A legkisebb (2 éves) rajzol (kizárólag színes ceruzával, a filctollakat jól eldugtuk), a többiekkel (5, 7, 9) kedvenc játékukat játsszuk: ki-ki megnyitja a boltját, üzletét. A komód aljából kávés- és teáscsászék, fagyiskelyhek, süteményestányérok, kiskanalak kerülnek elő, beüzemelik a pénztárgépet, Ó. előkészíti a számlás, nyugtás dobozt, a kártyaleolvasót imitáló műanyag eszközt, majd nyitnak az üzletek: a Mini Menü és a Pingpongasztal. Mi pedig rendelünk ételt, italt (leggyakrabban kapucsínót és alkoholmentes koktélt, de én időnként kérek egy sört is), desszertet. Rendelésfelvétel, majd érkezik a kért termék pohárban, mélytányérban (a beltartalom zömmel apró színes gyöngy). Fogyasztunk, fizetünk (készpénzzel vagy bankkártyával), megkapjuk a számlát vagy a blokkot (Ó. már azt is tudja, mi a különbség a kettő között).
A játék után jöhet egy-két rövid mese vagy valamilyen sportközvetítés, újabban főzős műsor. Ma a göngyölt fácán és a fácánhúsból készített hamburger elkészítésével ismerkedtünk meg egy cseh séf segítségével (előtte persze tisztáztuk, mi fán terem a fácán, merthogy eddig nem nagyon hallottak róla).
Majdnem hét óra, mikor jön értük az édesanyjuk, ki-ki megkeresi szanaszét hagyott rugadarabjait, majd indulnak hazafelé. Mi pedig gyakorlottan, két-három perc alatt rendet rakunk: játékok a sarokban, rajzeszközök a szekrényben. Legtovább az elgurult gyöngyöket tart összegyűjteni, szemüveg kell hozzá.
Május 5.
Egy évvel ezelőtt május 5-én töltöttem az utolsó munkanapomat a munkahelyemen, ahol 1985. május 2-a óta, azaz szinte napra pontosan 38 évet dolgoztam. ’85-ben a Kerepesi úti honvédségi médiaudvar kapuján léptem be, tavaly pedig (az időközbeni költözés okán) a társaság Fillér utcai portáján hagytam el a céget. Bár már több mint három évvel meghaladtam a hivatalon öregségi nyugdíjkorhatárt, hirtelen, különösebb előzmény nélkül, váratlanul ért bennünket, nyugdíjas munkavállalókat a fiatalítással indokolt döntés. Olyannyira, hogy az otthonlét első heteiben szinte tudomást sem vettem státusom megváltozásáról: ugyanakkor keltem, tusoltam, borotválkoztam, majd nyolc órakor ott ültem a laptopom előtt, hogy megnyissam az e-mailjeimet, ugyanúgy, ahogy azt korábban is tettem.
Van, aki alig várja, hogy letegye a lantot, és a hobbijainak éljen. Nem mindenki van így. Kovács István színész, akit az Egri csillagok Bornemissza Gergelyeként és Kárpáthy Zoltánként ismert meg az ország, 80. születésnapja alkalmából nyilatkozott az egyik lapnak. Mint elmondta, összességében elégedett az életével, a fizikai állapotával, csupán azt nehezményezi, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem kap felkéréseket. „Kevesebb munkám van, mint valaha, nagyjából egy éve álltam utoljára színpadon. Nem tudom, miért alakult ez így, de egyáltalán nem viselem jól a helyzetet, mert mindig is feltöltődés, kikapcsolódás volt számomra a munka, és most kifejezetten megvisel a hiánya.”
Valahogy így voltam ezzel én is tavaly májusban.
Május 7.
Újabb kontroll a Mária utcában. Sz. doktort átvezényelték egy másik intézmény sürgősségi részlegére munkavégzésre, de a „kedvemért” bejött és ellát. Vizsgálat, pupillatágítás, majd jön velem az alagsori ultrahanglaborba is. A vizsgáló orvossal együtt nézik a képernyőt: nincs változás, nem romlott a helyzet, ami egy esetleges műtét szempontjából örömteli fejlemény. A bal szem látómezejébe beúszó felhők még megvannak (igaz, halványabban gomolyognak, mint a kezdeti időszakban), időnként pehelyszerű „koromszemcsék” is alászállnak. A kitisztulás egy hosszabb folyamat, hallom immár többedszer. Türelem, türelem és bizakodás… Kontroll május 24-én.
Május 10.
Az idősebb generáció tagjai által jól ismert újságíró, a 92 éves Kulcsár István 20. könyvét, a Szülőföldem, Lipócia című kötetet promótálják a Facebookon. A szerző eddigi műveiben írt például gyermekkoráról (Mitya), moszkvai és New York-i tudósítói élményeiről (Kartársak és kortársak, Szexmentes övezet, Legország) írt. Ebben a könyvében visszatér szűkebb hazájába, Újlipótvárosba, amely hosszabb-rövidebb ideig Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, József Attila, Radnóti Miklós, Faludy György és Bächer Iván lakhelye is volt.
Kulcsár Istvánt volt szerencsém személyesen is megismerni. 1986 tavaszán újságíró-küldöttség tagjaként Azerbajdzsánba utazhattam az akkor a Metro című lapba is író Kulcsár István és a Hadtudomány című folyóiratot képviselő Nagy László ezredes társaságában. Meghívásunk, mint az út során kiderült, időzített volt. Ez idő tájt volt várható az ítélethozatal Budapesten Ramir Safarov azeri katonatiszt ügyében, aki orvul megtámadta és meggyilkolta Budapesten nyelviskolai örmény csoporttársát. Vendéglátóink úgy szervezték a programunkat, hogy a szülőhelyükről az örmények által elűzött menekültek meglátogatásakor, „véletlenül” találkozzunk annak az iskolának az igazgatójával, amelyben az akkor serdülőkorú Safarov tanult. A direktor elmondta, hogy Safarov fegyelmezett, jó tanuló fiú volt, és csak az elszenvedett pszichés megrázkódtatásokra vezethetők vissza brutális tette… A látogatásról több cikket is publikáltunk a Metro hírújságban, valamint az Új Honvédségi Szemlében. Mindhárman úgy éreztük az út során, meghívóink azt remélik, az újságcikkek talán az ítéletet fogalmazó bírói tanácshoz is eljutnak. (Akkor persze nem gondoltuk, hogy a „baltás gyilkos” később még egyszer főszereplő lesz a magyar és a nemzetközi médiában.)
Május 9.
Befejeztem az Alkonynaplót – tetszett. A tartalmi kérdések mellett érdekeltek a formai megoldások is. A napló intim műfaj, úgy hiteles, ha őszinte. Ugyanakkor az alkotónak tekintettel kell lenni a művében megjelenített szereplők érzékenységére, és a személyiségi jogokat sem árt tiszteletben tartani. Oravecz nem írja ki a neveket, csupán szignókat, kezdőbetűket használ. Az olvasó pedig – ismertebb személyek, közszereplők esetében – óhatatlanul megpróbálja kikövetkeztetni, kit takarhat az A., B., C szignó. Az esetben, ha a szerző több, vagy csak az adott személyre illő információt is közread, ez akár sikerülhet is. Mint például (Oravecz) írótársa, P. esetében (akinek egyetemi kurzusán magam is részt vettem). A szerző megítélése alapján P. unfair módon lobbizott nála egy társasági tagság támogatása érdekében. Így történt, vagy sem? Az író szerint igen. Az érintett szerint? Nem tudjuk…
Az eset nyomán újraolvasom az eddig leírtakat, és a szövegben szereplő személynevek egy részét magam is szignózom. Na de mit tegyek a hat unokámból ötnek a nevével, ugyanis valamennyi B-betűvel kezdődik. Csavarintok egyet a módszeren: esetükben a keresztév utolsó betűjét használom. Innentől már nemcsak olvasni fog az, aki kézbe veszi (képernyőre hívja) ezeket a sorokat, hanem (ha kedve van hozzá) rejtvényt is fejthet egyben.
Kiss Zoltán
midio.hu
Címkék: #midióZoltán, koromszemszék, látómező, naplójegyzetek
