„Aki ismeri a nagymám, annak mondani sem kell, tudja, hogy talán nincs is még egy olyan (nem tökéletes, elvégre olyan nincs, arra csak törekedni lehet, de minden túlzás nélkül) nagyszerű asszony a Földön, mint ő. A nagymamám, aki világéletében adott és segített, tegnap élet és halál közé került. Az ő történetét és az elmúlt két nap eseményeinek gondolatait hoztam most el nektek. Olvassátok, tegyétek a szívetekre, és ha elhívást éreztek, küldjetek neki erőt, imát, és legyetek ti is a szeretet misszionáriusai” – Jarabin Kinga írását osztjuk meg.
Nem szeretek ítélkezni, nem is szokásom, most sem fogok. Még csak véleményt sem fogok alkotni. Megértésre törekszem és elfogadásra, tudván, hogy semmi sem történhet Isten gondoskodó szeretete nélkül. Bármi is történik, Ő ott van és átölel minket.
Nagymamám a szeretet misszionáriusa. Erről szólt az élete.
Szeretettel szolgált az orvos férje mellett, a családja mellett, segítette a lányát, az unokáit, a dédunokáit. Egy nagyszerű asszony, aki hű maradt önmagához, férjének tett esküjéhez, és a szereteten át Istenhez is egész életében. Erős, nem csak lélekben, testben is. Nagyapámon kívül orvost nem látott tán soha, egészen 72 éves koráig, amikor is eltörte a lábát. A kórházban háromszor kérdeztek rá, hogy milyen gyógyszert szed, mert nem hitték el, hogy nemhogy nincs egy icipici pirula sem az otthonkája zsebében, de még a szomszédasszonnyal sem szoktak csereberélni.
Három éve rosszindulatú melldaganatot diagnosztizáltak nála. Az első sokk után felemelte a fejét, kés alá feküdt, majd amikor kitolták a műtőből közölte, hogy amint kiengedik, már tud vigyázni a legkisebb lányomra, aki munkámból és élethelyzetemből adódóan nagyon sok időt tölt vele. Akkor fél kézzel vitte földre a kaszást.
86. születésnapját ünnepeltük ősszel.
Szerdán délben rosszul lett. Ő, aki soha nem panaszkodott, még akkor sem, ha valami fájt, most feküdt a kanapén elszürkült bőrrel, gyomorgörccsel, felpuffadva, a mosdót hol alulról, hol felülről látogatva. Azonnal orvost hívtunk hozzá. Az ügyelet pár óra alatt kiért. Vírust diagnosztizáltak nála. Ez ma elég divatos. Kapott egy injekciót, hogy benne maradjon az étel és a víz, ne száradjon ki, az éppen aktuális 40 fokban, de jobban nem lett. Nem volt étvágya, és továbbra is erős fájdalmakkal küzdött. Estére a vérnyomása ingadozni kezdett, az egekbe szökött, igen magas pulzusszámmal.
Éreztük, hogy itt sokkal nagyobb a baj. Közgazdász és pedagógus végzettséggel egy orvosi diagnózissal szemben a megérzéseink nem sokat értek, mégis hallgattunk rá, és másodszor is hívtuk az ügyeletet.
Kedvesen segítettek, telefonon. Édesanyám bement az ajánlott vérnyomás-csökkentőért, ami hatott, legalább a mama fejfájása csillapodott.
Az éjszaka bolyongással telt. Nem volt nyugalma se mamának, se édesanyámnak. Reggel mama még mindig hamuszürke, erős hasi görccsel, újra orvost hívunk. A körzeti orvos is kiérkezik. Megkérdezi, hogy mindenki be van-e oltva, majd amikor határozott igen a válasz, bátran belép a kapun. Megvizsgálja. Megerősíti a vírust diagnosztizáló ügyeletes orvost, felír pár színes bogyót, majd távozik. Utólag elmondja, hogy bár volt egy megérzése, hogy ki kellene menni az autóba és behozni az EKG-t, a mama erős nő, délelőtt végre sikerült aludnia kicsit, vett egy frissítő zuhanyt, tartotta magát előtte, így ránézésre egész jól volt, úgyhogy zsebre vágta a protokollt, majd a megérzését is, és nem tette.
Délután négy óra. Csörög a telefon, nagyobbik lányom, majd kisebbik húgom hív felváltva. Mindig más szól bele, mint aki hívott. Teljes káosz. Mama rosszul lett. Lemerevedett, kikapcsolt, majd amikor magához tért anyukámban a nagymamáját vélte felfedezni. Félrebeszélt. Azonnal mentőt hívtak.
40 perccel később tartok hazafelé a kicsi lányommal, még megállunk fagyizni, hallom, látom a mentőt, amelyik mamáért megy.
Iszonyatos érzés tudni, hogy az a sárga, kék lámpás, zajos doboz a Föld legnagyszerűbb asszonyáért megy, aki történetesen az én nagymamám, és bár a kezét fognám, de nem tehetem, mert tudom, hogy pár óra és már a mellettem csacsogó kicsi is tudni fogja, s őt kell majd vigasztalnom.
Legszívesebben sírnék, de nem tehetem. Fájó szívvel mosolygok a csillogó szemeibe és hallgatom az aznapi tábori élményeket.
Eltelik újabb 40 perc, mire szép komótosan elfogyasztjuk a fagyit és mindent megbeszélünk. Hazafelé találkozunk a mentővel, ami mamát épp elviszi. Szép csendben, szintén komótosan Vácra.
Vácon infarktust diagnosztizálnak.
Édesanyámtól nem kérnek még egy telefonszámot sem, és a mentőbe sem ülhet senki.
„Ha akarnak, jöjjenek a mentő után.” – veti oda a mentős hölgy.
Mamát átirányítják egy budai kórházba, egyedül. Azt a mamát, aki világéletében szeretett, támogatott, adott, ott volt, támasz volt, s most minderre neki lett volna hirtelen szüksége. Azt a mamát, aki olyan állapotban volt, mire valós diagnózist sikerült felállítani, hogy azt sem értette, miért kell hozzá mentőt hívni és miért kell neki most kórházba menni?
A fogadó kórházba bejutni sem volt egyszerű. Hátsó mentőbejáraton belógva, anyakommandó a mamáért. De a küldetés teljesítve. Nagy harcok árán sikerült elérhetőséget cserélni a kórházzal és megtudni, hogy a mama kapott a műtétre egy kettes sorszámot.
Este 10 óra. Sikerül beszélni a kórházzal. A mama állapota kritikus.
„Miért ilyen későn hozták be?” – szúrják oda édesanyámnak megvetően a kérdést.
„Erőm és pajzsom az Úr, benne bízik szívem.” (Zsoltárok 28:7)
Könnyek közt mosolyogva énekeltem lánykám álomba, hálát adva az Úrnak, hogy bár mi nem lehetünk ott, de a szeretetünk és az imánk, s általa Ő, igen.
Csak egyet kértem: hogy a mama ne féljen. Hadd legyen béke és nyugalom a szívében ezekben a nehéz órákban.
A műtét ugyan sikerült, de még minden lehet.
„Miért tetszett ilyen későn jönni?” – kérdezték a mamát, mire mama csak a vállát húzogatta, mint egy kisgyerek. Mit mondhatott volna? Hogy háromszor hívtak hozzá orvost? Hogy közel másfél óra telt el az eszméletvesztés és a kórházba indulás között, és akkor még a végcélba érkezésnél is a kettes számot kapta?
„Élet és halál között voltam” – mesélte.
Ő a szeretet misszionáriusa.
Mennyivel jobb lehetne ez a világ, s benne élni, ha legalább egy kicsit hasonlóképp tudnánk végezni választott munkánk, hivatásunk, és tudnánk szerető szívvel egymás felé fordulni mi is, mint ahogy tette 86 éven át? Hozhatnánk jó döntéseket, a segítség megérkezhetne időben, ott lehetnénk, foghatnánk a kezét, amikor arra szüksége van a másiknak, ha legalább egy kicsit, mi is mind a szeretet misszionáriusává lennénk.
Jarabin Kinga
Forrás: Kinga blogja
Címkék: #dunlasullivan, ima a gyógyulásért, nagymama, Szeretet
