Kertész Imre után több mint két évtizeddel ismét magyar író nyerte el a világ legrangosabb irodalmi díját. Október 9-én délután hirdették ki Stockholmban, hogy az irodalmi Nobel-díjat 2025-ben Krasznahorkai László magyar író kapja.
A korábban már Kossuth-díjjal, Nemzetközi Man Booker-díjjal, valamint számos hazai és külföldi elismeréssel kitüntetett írót évek óta emlegették Nobel-esélyesként. Eddig egyszer kapta meg magyar író az irodalmi Nobelt: Kertész Imrének 2002-ben ítélték oda a díjat életművéért, „amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.
A Svéd Akadémia indokolása szerint Krasznahorkai az apokaliptikus terror közepette a művészet erejét megerősítő, lenyűgöző és látnoki műveiért veheti át az elismerést. A Nobel-díj oldalán közölt rövid életrajz szerint a közép-európai hagyomány nagyszerű epikus írója, ami Kafkától Thomas Bernhardig nyúlik vissza, és amit az abszurdizmus és a groteszk túlzás jellemez. De ennél több is rejlik benne: műveiben keleti hatások is feltűnnek, amelyek elmélkedőbb, finomabb hangvételűek.
Az 1954-ben Gyulán született Krasznahorkai László első elbeszélése a Mozgó Világban jelent meg a ‘70-es évek végén, Tebenned hittem címmel. Első regénye az 1985-ös Sátántangó volt, melyet azóta több mint tucatnyi nyelvre, így angolra, franciára, hollandra, németre, olaszra, csehre, arabra, kínaira és görögre is lefordítottak. A pusztulás táncrendjét a magyar vidéken megörökítő regényt Tarr Béla vitte filmre: a mindenki által őrültségnek tartott, hét és fél órás alkotást 1994-ben mutatták be a mozik, az azóta eltelt évtizedekben pedig örökérvényű art house klasszikussá vált a világ filmesei és filmrajongói között. Krasznahorkai onnantól kezdve állandó alkotótársa lett a hozzá hasonlóan öntörvényű, fekete-fehér filmjeivel a nemzetközi színtéren is kultikussá vált rendezőnek, egészen addig, amíg Tarr 2011-ben A torinói lóval le nem zárta mozifilmes életművét.
Az írónak azóta számos regénye és elbeszéléskötete jelent meg, a legutóbbi a 2024-es Zsömle odavan, a legfrissebb pedig novemberben jön majd ki A magyar nemzet biztonsága címen a Magvető Kiadónál – írja a 24.hu-n megjelent méltatásában Jankovics János.
Krasznahorkai művészetére jellemző a kérlelhetetlen önazonosság és az ezzel együttjáró magány: kezdetektől a saját útját járta, szövetségeseket, rokonlelkeket és alkotótársakat ugyan lelt útközben, de trendekhez és mozgalmakhoz sohasem igazodott. Keresztury Tibor író, kritikus bő tíz évvel ezelőtti köszöntőjében „folyamatos, végtelenül szelíd, mégis a végsőkig kitartó, elszánt provokációnak” nevezte az életművét, kiemelve, hogy Krasznahorkai jelenléte a kezdet kezdetétől nem illik a környezetbe, mégsem enged, könnyít, lazít szemernyit sem annak érdekében, hogy ismerősen tájjellegű legyen. Szólista, nem zenekari ember: hömpölygő mondatfutamai az elsötétedő világ finomszerkezetéről, érvényüket vesztett törvényeiről, a veszteség helyén tátongó őrjítő hiányról adnak híradást egy olyan közegben, melynek se kedve, se szándéka, se nyelve nincsen hozzá, hogy szembenézzen vele. Botrányosan kilóg ebből az egészből: úgy van jelen, hogy nincs jelen, mert szétfeszíti a jelenlétet legitimáló kereteket. (…) Aki megérti, fel meri fogni, amit állít, annak azért elviselhetetlen, aki pedig nem érti, vagy önnön nyugalma érdekében nem akarja érteni, annak meg azért. Felkavaró. Megrendítő. Sok. Irritáló. Nehéz. Járatlan út. Veszélyes terep – idézi Kereszturyt a 24.hu cikke.
A büszkeségérzeten és az író felé intézett jelképes főhajtáson kívül milyen lehetőségei vannak eme ünnepi pillanatban egy két-három osztállyal lejjebb játszó szerkesztőnek, tollforgatónak? Annyit mindenesetre megtehet, hogy egy Word-dokumentumba összemásolja a mérvadó portálokon megjelent méltatások időálló részleteit, majd elküldi az unokájának, azzal: mentse el, a két év múlva esedékes érettségin biztosan szüksége lesz rá.
K. Z.
Forrás, szöveg és fotó: 24.hu
Címkék: 2025, Irodalom, Krasznahorkai László, Nobel-díj
