Egy koraőszi hideghullám után végre ismét kellemes napos idő van, úgy döntöttem, sétálok egyet. Természetesen nem a házak között szeretnék baktatni, inkább a hegy felé indulok. A „hegy” persze Diósdon valójában nem is hegy, inkább csak egy emelkedő és egy fennsík, de a település központja a mélyebb részen fekszik, így a helyi köznyelvben a magasabb rész a hegy. Ahogy elhagyom a házakat és fölfelé lépkedek az aszfaltozott úton, szemem előtt a valós kép helyett megjelennek a gyerekkori emlékek. Úgy érzem néha, mintha százéves lennék, annyi minden változott a világnak ezen a csöpp kis szegletén is.

Ahogy elhaladok az óvoda kerítése mellett, feldereng, ahogy egy havasabbra kerekedett télen a gyerekeimmel feljöttünk ide a régi lucernásra szánkózni. Nem lejt túlságosan a talaj, de elég volt ahhoz, hogy egy kis rásegítéssel lecsússzon a szánkó. De hisz az nem is volt olyan régen! Még a terület magasabb része üres, szabadon lehet sétálni, futkározni rajta, de a hétvégi házas kiskertek szőlősorai helyett már modern sorházak néznek felém.

Fölérek a régi pincesorig, itt egy kicsit körülnézek. Tiszta az idő és innen már kellő magasságban vagyok ahhoz, hogy akár a Duna vonaláig is ellássak. Ahogy tekintetem jobbra halad, az érdi magas partfal takarja a kilátást a folyó kanyarulatára. Balra fordulva a Tétényi-fennsíkon túl a Budai hegyek mutatják magukat. Szépen lelátok a településre, ami már nem falu, hanem város, és meg tudom keresni, merre van a régi házunk.

Nem a pincék sora előtt indulok tovább, inkább letérek az útról és egy kis ösvényen kicsit még följebb haladok.

Talpam alatt lyukacsos mészkősziklák kopasz fejtetői látszanak, melyeken alig tud megkapaszkodni néhány gyepcsomó vagy sziklanövény. Alacsony bokrok és erdeifenyők dacolnak a száraz talajjal és a fennsíkon gyakran felerősödő szelekkel. Azonban nem célszerű itt a távolba nézelődni, inkább a lábam elé figyelek. Jól is teszem, hiszen míg a hepehupás fűcsomók közt emelgetem a lábam, hirtelen eltűnik a talaj és egy mély gödör tátong előttem. Szinte függőleges a fala, és ahogy óvatosan a szélére lépve lenézek, több méter mélyen látom meg az alját. Ezt nem a víz mosta ilyen mélyre az évmilliók során, a mészkövet helyi kőbányászok vájták, fűrészelték ki 100-150 évvel ezelőtt házak, középületek építéséhez. A kézi fűrészek nyoma most is látszik a falon és a mélyedésekben. A növények ennyi év alatt sem tudták beborítani ezt a nagy sebet a sziklában.

Veszélyes a szélére menni, pedig gyerekkorunkban sokat játszottunk itt fenn a hegyen, fel sem fogva, hogy esetleg lezuhanhatunk egy ilyen gödörbe. Évente egyszer az egész iskola kivonult „kirándulni” ide, és számháborúztunk a bozótos bokrok, sziklás gödrök vadonjában. Milyen nagy volt számunkra akkor ez a terület, még el is tévedtünk néha. A mai „kis kőbánya” felső részén lévő kiugró részt mindenki csak „sasfészek” néven ismerte; nagyon magasan van és csak a legbátrabbak és legügyesebbek mertek oda leugrani. Természetesen ilyen mindig akadt, és egyszer még én is megtettem (persze a világért sem dicsekedtem volna el vele a szüleimnek!), de nagyon nehezem jutottam ki belőle, így nem ismételtem meg soha. Akkor már régen nem folyt azon a részen kővágás, mi gyerekek nem is voltunk tudatában, hogy nem egy természet alkotta kőfal tövében találgatjuk, milyen magasan is lehet a kőperem és vajon tényleg laktak-e rajta sasok.

Az alacsony fák, bokrok között van egy kis tisztás, ahova gyakran jöttünk föl a családdal, barátokkal is egy kis szalonnasütésre, pihenésre. Már nem tudom merre lehetett az a tisztás, egészen más képet mutat a táj.

Kicsit még feljebb ballagok, és itt a hegy teteje. Gyerekkorunkat végigkísérte, hogy itt ez a lapos, sík terület a rádióadó elkerített és zárt területe volt. Hatalmas fából és fémből készült négylábú oszlopok álltak a területen, Budapest felől érkezve a látványuk már messziről jelezte, hogy mindjárt otthon vagyunk. A középiskolából jövet a téli sötétben a tornyok piros fényeit meglátva tudtam, hogy hamarosan ideje jelezni a leszálláshoz. Amikor kirándulás közben a kerítés mellé értünk és fölnéztem az oszlopokra, mindig valami leírhatatlan szorongó érzés fogott el. Félelmetesen tornyosultak fölém, és úgy éreztem, mindjárt lépnek egyet és eltaposnak. Ennek ellenére nem örültem, mikor elkezdték lebontani őket és megszüntették az adó működését. Úgy éreztem, hogy a gyerekkorom egy részét is elbontják velük. Ma már csak a rádiók és televíziók múzeumának ad helyet az egykori adó épülete egy kis kertes terület közepén, a fennsík már modern, kertes lakóházakkal van teleszórva.

A valamikori bekerített terület alatt a falusi élet szerves részeként gombapincék működtek a mészkőhegybe vájt járatokban. Itt-ott még kibújik a talaj fölé egy-egy levegőző kémény, a mélyben még nem tűnt el a múltnak ez az emléke. Az egyik még néhány éve üzemelt, de most úgy látom, hogy már nem használják. Lesétálok a bejáratig vezető széles bevágáson. Ijesztően lehel felém az oldalfal felől egy kitört ablakú nyílás, de vonz is, így hát óvatosan bekukucskálok rajta. Ahogy megszokja a szemem a benti sötétséget, csak téglatörmeléket és szemetet látok odabent, a kis helyiség távolabbi részét pedig már homály fedi. Továbbmegyek a lejtős, kövekkel kirakott úton a bejárat felé, de ott már elfog egy kis rettegés a félig kinyitott, nagy vasajtó közelében. Hűvös, dohos levegő suhan felém a barlangszerű sötétségből. Hiába azonosítja be orrom a gombatrágya ismerős szagát, inkább horrorfilmek helyszíne jut eszembe, nem a nyirkos homályt kedvelő csiperkegomba.

Hideg borzongás fut át rajtam, ahogy arra gondolok, vajon lehet-e bent valaki, aki nem igazán örül az én kíváncsiskodásomnak. Már szinte érzem is, hogy valahonnan a sötétségből figyel valaki. Ahogy fantáziámat tovább engedem szárnyalni, és mindenféle egyéb, idegen szemek elé nem kívánt tevékenységekre gondolok, elfog a páni félelem. Hirtelen sarkon fordulok és gyors léptekkel elindulok a lejtős bejárón vissza az utca irányában, a biztonságot nyújtó világosság és nyílt terület felé.

Lehiggadva folytatom a sétát vissza, a házsorok felé. Még visszanézek, lelki szemeim előtt árvalányhaj hajladozik, kankalinokkal karöltve táncol a tavaszi szellő ritmusára. Masnis copfba kötött hajjal szedek pár szálat egy kis csokor pipacs mellé, nem tudván, hogy később szigorúan védett, ritka növény lesz belőle. Kár, hogy nem sokáig bírja a vázába zárt létet, szabadnak született.

Autók húznak el mellettem visszazökkentve a jelenbe. Az épületek közt már alig akad egy-két alacsony, apró ablakú régi ház, némelyikben már nem is laknak. A változás, fejlődés hatalmas léptei eltaposták őket. Ám tudom, egyszer lesz majd valaki, aki úgy sétál végig ezen az úton, hogy a mai táj képének emlékeivel nosztalgiázik.

 

Onódi Judit

 midio.hu

Illusztráció: A szerző felvételei

Az írás szerzője Diósdon született és ma is itt él családjával. Végzettségére nézve külkereskedő, szabadidejében síel, szenvedélyes természetfotós, a Diósdi Gellért Kórusban énekel, és nem utolsósorban gyermekkora óta ír. Több mesekönyve jelent meg (Táncoló – Daloskönyv a legkisebbeknek, Tündér Blanka, Vivien és a sárkányos fiú), és 2020-ban Az élet fogságában címmel kisregényt is publikált. Számos verse és novellája látott napvilágot antológiákban. Évek óta részt vesz az érdi irodalmi klub, az IRKA tevékenységében és rendezvényein.

 

Címkék: Diósd, Irka, kisregény, meseírás, Onódi Judit