Valahol, nem is olyan messze, Diósd vadvirágos rétjeinek közepén, volt egyszer egy minijátszótér.
Olyan aprócska, hogy szabad szemmel észre sem vetted. Talán csak azt, amikor a madarak is leszálltak egy kicsit játszani, vagy fecsegni – mert a madarak már csak olyanok.
Őszapó sem volt ez alól kivétel, aki, nevével ellentétben, még csak néhány hónapos fióka volt. Vidáman röpködve érkezett a játszótérre, apró lábaival fékezett, ahogy leszállt.
– Hé!
– Ne már!
– Mit csinálsz?! – kiabáltak felháborodottan a homokozóban üldögélő bogarak.
– Elnézést! – csivitelte őszapó, de nem igazán bánta, hogy szanaszét szórta a homokot.
– Beállhatok? – kérdezte azután.
– Na, jó – morogta a tőrösdarázs. – Akkor először is keresd meg a tőrömet, mert azzal rajzoltunk a homokba, és most eltűnt! Biztos rászórtad a homokot.
Az őszapó szorgosan keresgélni kezdte a tőrt. A bikapók is segített neki, villámgyorsan ásott mind a nyolc lábával, az imádkozó sáska pedig mind a két hosszú karjával.
– Ha megvan, játszhatnánk mást – szólalt meg a sisakos sáska. – Lehetnék, mondjuk, én a hős. Sisakom van, és kölcsönkérném a tőrt, az lenne a kardom.
– Én is hős leszek! – kiáltotta a hőscincér, és leugrott egy falevélről.
– Jó ötlet! – felelte a kis szarvasbogár. – És mitől védenél meg minket?
– Majd én megmondom! – szólalt meg ekkor egy mély hang. A rovarok riadtan kapták fel a fejüket. A róka állt ott.
– Nyugalom, tőlem nem kell félnetek. Viszont most hallottam a hírt: megszűnik a játszóteretek!
Hirtelen csend lett, majd egy fűcsomó alól hangtalanul előkúszott az erdei sikló.
– Micsoda? Ne viccelj, róka koma! – mondta.
– Nem viccelek én! – húzta ki magát sértődötten a róka.
Ebben a pillanatban odaugrált a kis széncinege, őszapó legjobb barátja.
– Bizony, én is hallottam – csipogta. – Házakat fognak ide építeni! Nem tudunk itt játszani!
A bokor felől a gyöngyházlepke lágy hangja hallatszott:
– Így igaz. Én is most hallottam.
Kitört a riadalom. A rovarok és a madarak egymás szavába vágva kiabáltak. Végül a butabogár, aki egyáltalán nem volt buta, elkiáltotta magát:
– Csendet! Elmegyünk Árvalányhaj nénihez. Ő tudja, mit kell tennünk!
Mindenki egyetértett, így ki a sikló, ki a róka hátára pattant fel, és a madarakkal a fejük fölött átmentek a rét túlsó oldalára.
Ott lakott Árvalányhaj néni, aki már nagyon öreg volt, de mindig örömmel fogadta a gyerekeket.
Most azonban csak egy nagyot sóhajtott.
– Tudjátok, régen én is ott éltem számos testvéremmel a réteken. De mostanra erre a kis részre szorultunk, és sokkal kevesebben vagyunk. Sajnos, úgy vélem, nektek is költöznötök kell.
– De hát hova? – csipogta szomorúan a kis őszapó.
– Azt még nem tudom – felelte Árvalányhaj néni.
Az állatok csendben üldögéltek, még a sikló is lehajtotta a fejét. A fürgekarolópók átkarolta nyolc lábával, akit csak tudott.
Egyszer csak berregést hallottak. Nem más érkezett, mint a pompás virágbogár. Zöld háta csak úgy szikrázott a napfényben.
– Ejha, de le vagytok törve! – kiáltotta meglepetten. – Pedig…
– Ne is mondd – vágott a szavába a kis hőscincér. – Éppen hősöset akartunk játszani, amikor jött a róka, és azt mondta, hogy megszűnik a játszóterünk.
– Ó, igazán? És ki lett volna a hős? – kérdezte a virágbogár, akinek nem lehetett elrontani a jókedvét.
– Természetesen én! – vágta rá a hőscincér.
– Meg én – mondta a sisakos sáska.
– No, akkor gyertek velem. Mutatok nektek valamit.
A három rovar átszáguldott réten, egészen fentre mentek, a domb tetejére.
– Ezt nézzétek! – mutatta lelkesen a virágbogár.
A hőscincérnek és a sáskának tátva maradt a szája. Egy igazi játszóteret láttak, egy mezítlábas parkot – bár igazság szerint, ez őket annyira nem nyűgözte le -, és még egy hotelt is, éppen nekik valót!
– Mi…mi ez? – kérdezte a sáska, és még a sisakját is levette, hogy jobban lásson.
– Ezt most építették az emberek.
– Nekünk? – kérdezte a hőscincér.
– Nekünk is. Meg az embergyerekeknek is. Sőt, a felnőtteknek is.
Egy darabig csak nézték a tájat, ami nem volt más, mint a Vadvirág Tanösvény első állomása.
– Ez még hagyján – szólalt meg a virágbogár -, de van még hat ilyen hely. Az egyiknél madárodúk is vannak! És amikor megtanultok olvasni, látjátok majd, hogy van, amelyik táblán mi is szerepelünk!
– Ezt el kell mondanunk a többieknek! – mondta a hőscincér, és már rohantak is vissza a barátaikhoz.
Nagy üdvrivalgás fogadta szavaikat, és mindannyian azonnal meg akarták nézni az új helyet. Sőt, az összeset!
– Tényleg hősök vagytok! – szólalt meg a butabogár, mikor kicsit elcsendesedtek a többiek.
Árvalányhaj néni rámosolygott a virágbogárra, aki elindult, hogy elsuttogja a hírt a növényeknek is: az apró nősziromnak, a héricsnek, az imolának, és a többieknek.
A rovarok, a madarak, a sikló és a róka pedig végig járták az állomásokat, és mindannyian új játszótérre, sőt, volt aki új otthonra is talált.
A mesét írta: Ács Alexa ötlete alapján Ács Judit
Rajzolta: Blazsek Anita
Címkék: Diósdi Vadvirág Tanösvény, Mese
