Mohai V. Lajos
Három napja szakad a hó, valahol a gyermekkor sűrűjében közeledik a Jézuska. Nem késlekedhetünk tovább, indulnunk kell a családi sírhoz. Összegörnyedve lépkedünk a vastag hóesésben, igyekszünk nem tempót téveszteni. Könnyű a levegő fölöttünk, egyre csak havazik, mint tavaly is tette. Se híre, se hamva senkinek. Némán hasítjuk magunk előtt az utat. Személyes lehetőségeinket latolgatjuk, befelé beszélünk.
Jó lenne tudnom, mire gondol.
A drámai szakadékra élet és halál között?
A temetőbe menet a hallgatásunk mégiscsak mond egymásnak valamit. Ünnep idején járunk, a jászol illata betölti a délutánt. Vagy inkább egy falusi szalmazsáké.
Valószínűleg az ő útmutatása nyomán kezdtem el emlékezni azokra az eseményekre, amelyek nem tudnak sohasem kitörlődni az emlékezetből. Ha valaki a szívére hallgat, akkor ezeket az emlékeket megőrzi a sírig, elraktározza őket, mert életének egyetlen későbbi tapasztalata sem bírhatja rá, hogy megváljon tőlük, vagy elszökjön előlük. Ezeknek emlékdarabocskáknak a hétköznapok őrlődései között nincs sok hasznuk, mégis a bűvkörükbe vonzanak bennünket, amikor egy-egy gyötrelmes óránkban életünk földi szövevényein gondolkodunk el.
Az emlékezés az a ház, amely végleges otthonunkká válik, hogy megleljük a magunk útját.
A hótól félig lesöpört járdák síkosak, valahol tüzeléshez fát hasogatnak. Az úttesten keskeny keréknyomok csíkjai. Néhány autót már kimenekítettek a hó alól. A kerteket is hó béleli. Kutyáknak nyoma sincs, az ólaikba kucorodtak.
Békésnek látszunk a nagy hóesésben, de mintha nem a saját városunkban járnánk, ijedt körülöttünk minden. A hópelyheket is mintha Isten lehelné oda az arcunkhoz. Nehéz összhangot találni ezzel a helyzettel.
Nem húz védőszárnyai alá a gyermekkor.
A kórházi kápolna előtt jegesre fagyott a járda, a szél kifújta a havat előle a térre. A kápolna falai között mondanak misét a temetés előtt a halottainkért. A macskaköveken opálos fény, tejüveg-körték világítanak. Aztán hirtelen elpattannak; körben örömtelenül elszürkül.
Kifárad a szívünk, hallgatni kell.
Megmakacsolta magát az idő, három napja egyfolytában szakad a hó, nincs előtte akadály. Barázdákat taposunk a tiszta hólepelbe a fejfák között. A szomorúságot, melyet a Hidegház jelenléte máskor megkívánna, nem érezzük. Egyetlen hangos szó nélkül takarítjuk le a havat a gondjainkra bízott sírról; kimelegszünk. Valahol távoli tompa moraj, az ágakról leszakadó hó súlya emészti a csöndet.
Még hosszú ideig nem zárul le semmi. Anyánk él, előkészített kávéfőzővel vár. A nagyszoba függönye mögül időnként kiles a hóesésbe, hogy vigyázzon ránk.
Amikor meglát minket, leveszi a kötényét.
Siet ajtót nyitni.
Mohai V. Lajos
A szerző József Attila-díjas író, esszéista; a fenti regényrészletet a midio.hu részére küldte.
Kiemelt kép: Pixabay
Címkék: Mohai V. Lajos, Vers
