Melankolikus alkat vagyok, jobbára visszahúzódó, a vitákban való részvétel például idegen a számomra. A saját igazságaimhoz azonban (és nyilván a tévedéseimhez is) szenvedéllyel és hűséggel ragaszkodom. A kétely magvát elültette bennem is a múló idő: „öregszik a gyümölcs a fán”, ahogy Nemes Nagy Ágnes egy szép versében olvasható. Az irodalom kiélesíti a szemet, a költészet a szív karbantartására szolgál. (…)
Az irodalmi művek nagy csoportjára a visszatekintés a jellemző. Emlékezés és megemlékezés. Az elmúlás az élet könyörtelen dramaturgiájának a része. Mint sokan, én is próbálom megállítani az időt. Azok az írók állnak közel hozzám, akik a múlttól nem tudtak (és talán nem is akartak) megszabadulni – hosszú a sor Kosztolányitól Nádasig –, és közben olyan nagyságokat látni, mint Ottlik, Mándy, Mészöly. (…)
Az irodalomban – ha észleljük, ha nem – mindenkor élénk „beszélgetés” folyik a nemzedékek és évjáratok között; ezek történetileg releváns elemeit és eredményét csak az utókor látja majd. Az élő irodalomról a jövő állít ki bizonyítványt, a jelen számára ingoványos a talaj. A két világháború között Babits vált a fiatal irodalom mintájává, Kosztolányit évtizedekig „várakoztatták”, és hogy igazából ki volt József Attila, az is csak a hetvenes-nyolcvanas évekre derült ki. Ma, fájdalom, a Weöres-felejtés korában élünk, pedig az ő költészetében minden megvan, amire szüksége lehetne a fiatal magyar irodalomnak.
Mohai V. Lajos József Attila-díjas író, esszéista (1956–)
Címlapfotó: PxHere
