Új nagyregénnyel jelentkezett a Farkasrajz a kabáton című novelláskötettel (Magvető Kiadó, 1974) debütált író (melyből Szabó István Oscar-díjas filmrendező forgatott filmet). A kötet Pandul Dávid és idős barátai életét, mindennapjait tárja az olvasó elé. Család, barátság, a korral járó elkerülhetetlen betegségek, az elmúlás gondolatának elfogadása – ezek lehetnének a mű kulcsszavai. A szerző a tőle megszokott empátiával ábrázolja hőseit a több mint 800 oldalas kötet lapjain.

„Padul Dávid, amíg a hetvenharmadik életévét el nem érte, azt hitte, hogy örökké él. Mivel azt is elérte, úgy gondolta, tovább már »szabad a pálya«, azaz a végtelenségig. Persze csak képzelte, mert – ahogy a balgák mondják – a képzelet csodákra képes. Ahogy az is csoda lett volna, ha örökké él. De éppen azon a születésnapján, mintha azt kapta volna ajándékként, combnyaktörést szenvedett…” – e mondattal indul a regény, amely aztán az író, Pandul Dávid története (műtétek, kórházi kezelések végeláthatatlan sora, az írói és az „öregember lét” megélése  mellett) Foliszon Andor, Perte Péter, Tombé Kálmán és a többi barát mindennapjai is kirajzolódnak. A regény hőseinek névválasztása (a név francia jelentésének analógiájára) egyben jellemükre is utal: Pandul Dávid a barátok közötti összekötő kapocs, ingaszerepet tölt be, midenkit meghallgat és mindenkihez van egy jó szava; Foliszon Andor az egyedülálló, idősen is örökmozgó irodalmár, széptevő, aki szeretethiányát egy plátói kapcsolatból próbálja pótolni; Tombé Kálmán, az idősotthonba kényszerült nyugalmazott professzor, Perte Péter, az elvei mellett hűen kitartó „régi káder”.

Az író a közelmúltban egy interjú során így beszélt új könyvéről: „Fontos életelvnek tartom az önismeretet, hogy minden cselekedetünk vagy akár egy életszakasz után átgondoljuk tetteink, cselekedeteink következményeit. Zárjunk le egy szakaszt és nézzünk szembe a történtekkel. A könyv hőseim egyéni életének summázása, összekötve a társadalom mai helyzetével, a problémákkal.”

Sánta György számára a legfontosabb az ember: jellemének, sorsának, érzelmeinek alakulását vizsgálja műveiben, példaértékű beleélő képességgel. Fontos számára az emberi lét társadalmi környezete – és szót is emel (e kötetben is, évtizedek óta azonos alapállásból), ha úgy érzi, hogy az csorbát szenved. Főhőse, Pandul Dávid író így beszél erről: „Már-már felpofozta volna önmagát, amiért nem tudott ellenállni annak, hogy a (napi) politika ne férkőzzön be a mindennapjaiba. Teljes valóságában felfogta, amit a szakértők így fogalmaztak: »át van politizálva az életünk«. Azt ő nem tudta megmondani, milyen lenne az élete e nélkül, vagy egyáltalán, hogy lehetne ennek hatását gyengíteni. Van ember, aki anélkül él?”

Sánta György író

A téma, az öregséggel, a betegségekkel való küzdelem és együttélés, az elmúlással való szükségszerű szembenézés nem egyszerű feladat. Sem a fentiek megjelenítésére vállalkozó írónak, sem a befogadónak, az olvasónak. A szembenézés csak akkor lehet hiteles, ha őszinte. Sánta György, mint eddigi műveiben, most is biztos kézzel és arányérzékkel nyúlt választott témájához – nem volt ez számára különleges feladat, csak magát kellett adnia.

Baranyi Ferenc, a költő barát „az emberi sorsok alázatos krónikásának” nevezte az írót a Sánta egyik könyvéhez írt fülszövegben, aki a kezdetektől fogva az igazat mondja, nemcsak a valódit. Aki az élet sűrűjében született témákat, a legapróbb részleteket is nagy művi gonddal, tökéletes beleéléssel munkálja meg.

Németh Péter újságíró, aki sokáig egy szerkesztőségben dolgozott a szerzővel, így jellemezte az írót: „Örökké tépelődő, igazi íróember, olyasvalaki, aki követni akarja a változó világot, ugyanakkor saját magát sem hajlandó, fogalmazzunk inkább így: nem képes föladni. Azt írja meg, ami bennünk zajlik, a kérdőjelekkel teli világot. Arról beszél, mondhatnám olyan lágysággal, amilyen ő maga, mégis hihetetlen keménységgel, amiről azt gondoljuk, más nem is látja, és amit nem is akarunk senkinek megmutatni: a bizonytalanságainkról. Sánta György sohasem szégyellte a saját bizonytalanságait, sosem akarta magát magabiztosabbnak mutatni, mint amilyen.” Talán emiatt az írói ars poetica és alapállás miatt tudjuk magunkénak érezni a kötet minden sorát, még a legkeményebbnek tűnő mondatokat is.

„A felszínes alvás után amikor ébred, úgy érzi magát, mintha kerékbe törték volna, és minden porcikáját újra kell indítani, hogy használni tudja. A múló idő az öregből mindig valamit elvesz, kiharap: egy-egy szervet, fogat, hajszálat, bőrdarabot stb. Csökkenti az éltető nedvességet, de nehéz nyákot képez a bélben, tüdőben, torokban, hogy súlyosabb legyen a létezés. A vége pedig az, ha a szív kezd fuldokolni a maga képezte folyadékban.”

Az időskor sok mindenben korlátoz, ha bevalljuk, ha nem.  „A szervezet »önmegtévesztése« még érvényesül. Az ember azt hiheti: sok mindent megtehet még. Az ízek, az illatok, a látvány még ingerli. Gyümölcs, sültek, a párolgó húsleves, a torták és italok stb. Sőt, az éhség, a megkívánás ingerei a végletekbe ragadják az öregembert. És bizony nekiesik az ételnek. Amíg elfogyasztja, jól is esik. Úgy hiszi, akkor van rendben, ha »inkább a has fakadjon, mint az étel maradjon«. De amikor eljön az éjszaka, fellázad az öreg test…

A reggeli nehézkes, kászálódó felkelés után már itt is van az alkonyuló délután, majd az este is. És azt kell észrevenni, hogy semmit nem tett, alig végzett valamit. Majd nevetséges cselekedetekkel igyekszik vigasztalni magát, hogy azért annyira nem változott meg minden. Pandul is azzal biztatgatta magát, hogy öltözéskor, vetkőzéskor nem kell (még) leülnie, amikor fel- vagy lehúzza a nadrágját. Megfogta a szárát, hogy ne húzza végig a padlón, majd belebújtatja az egyik lábát és úgy húzza fel, majd a másikat is. Közben az egyik lábáról a másikra áll és nem kell leülnie, Nagyon büszke volt magára…

Letagadhatatlanul érezte a romlását is. Évről évre egyre kevesebbet bírt. Szűkültek a körök, amelyek nyomvonalán mozgott, tempózott eddig…”

A több mint 800 oldalas, monumentális látlelet a többrétegű cselekmény miatt több kisregényt is magában foglalhatna. Külön történet lehetne az író és az Egyesült Államokban élő fia (aki naponta hívja szkájpon a szüleit, ám „élőben” tíz éve találkoztak utoljára) kapcsolata. De ugyanilyen átfogó „röntgenfelvétel” láttathatná a magyar kórházi viszonyokat, a betegek–orvosok–ápolók kapcsolatrendszerét, magát – a betegek szempontjából reményteli vagy éppen szomorú kimenetelű – kórházi létet.

A regény hősei különböző „családi állásúak”: házasságban élnek, elváltak vagy éppen frissen özvegyültek meg. Sánta érzékletesen, nem ritkán költői magasságokba emelkedve ábrázolja az idős emberek párkapcsolatát, érzéseit.

Pandul „[é]jszakánként még a szívdobogását is visszafogva figyelte a felesége el-elakadó lélegzetét. Ha sikoltásra ébredt, csak arra gondolt, hogy hogy talán álmában bántják; ritkábban arra, hogy szerelmeskedik. És az öregembernek is hiányzik néha, ahogy a kéz a kézzel összeér; egy simogatás a vállon, a testek véletlen érintése…

Azért mégiscsak jó, ha összekapaszkodhat az ember azzal, aki az övé évtizedek óta, akár így, akár úgy. Engem kiver a víz, ha arra ébredek, hogy nem szuszog mellettem a feleségem. Addig helyezkedek, forgolódok, – de felébreszteni nem akarom –, amíg nem vagyok biztos abban, hogy lélegzik.”

Pandul Dávid és felsége kapcsolatát, az otthon melegségét és megnyugató voltát jól jellemzi a jelenet, mikor a főhős a kórházból való elbocsátás után, felében-harmadában felöltözve, a taxismaffia szolgáltatásaitól sem megriadva igyekszik mielőbb hazajutni.

„Miután kitörültél a könnyet a szemükből, az asszony az öreg felé fordult. »Te meg hogy nézel ki? Mi ez a sok vatta meg géz a karodon? Így jöttél ebben a gatyában meg trikóban? Mintha az elmeosztályról szalajtottak volna, nem pedig a sebészetről… De legalább itthon vagy.« »Nagyon haza akartam jönni…«”

A kötetet – kimondva vagy indirekt módon – végigvonul az elmúlás gondolata. A szerző hol kíméletlenül, a maga valóságában, hol filozofikusan, hol pedig iróniával, humorral közelít a témához. „Az is az öregember életéhez,/valóságához tartozott, hogy mióta az eszét tudta, a halál bűvöletében élt. Miközben asszonyáért rettegett, olyan hétköznapi volt ez a gondolat: a természet rendje szerint  – ha van rendje –, előbb az idősebb kerül sorra. De hiába a sorrend, mégis úgy érezte, hogy a halálában is az ő gondja marad (már hogyne maradna?), mi lesz asszonyával magában, egyedül: De mégis a visszatérő kacér gondolat az volt: vele mi lesz akkor, ha egy borús reggelen ijesztő csend »veri fel«, és a szívdobogása nem csillapul, mert az asszony felől csak a némaság hullámzik felé…

A halál egyszerűen elsöpör mindent; embert, állatot, földből kihúzott gyomot, tüzelőnek kidöntött fát stb. Nyoma sem marad semminek az elmúlásban. Majd megtorpanva erőt vett rajta valami lágy, önsajnáló önzés, és most magának kívánt valami békés otthoni halált.”

A nyolcvanötödik életéve felé közeledő író, Pandul Dávid számot vet az életével és a lehetőségeivel; tudja, tisztában van vele, mi az élet rendje. Ez egyfajta megnyugvást jelent számára. Arra is rájött, ahogy más embernek a járkálás, az „állandó úton levés” jelenti az életet, számára a csönd volt az, ami éltette… Csak az áldott csönd talaján tudott létezni. Ha ez vette körül, csak akkor volt nyugodt, csak akkor tudott gondolkodni, tervezni, levegőt venni.

„Azon a júliusi estén is úgy hat óra tájban ült ki a kertbe. Az egész napos hőségből maradt langymeleg szinte simogatta a bőrét. Jó volt félmeztelenül lenni. A lassan lebukó nap fényességes fényétől a levelek zöldje élénken, mindha nedves volna, csillogott. Szép nyugodtan pásztázta a távolt. A nem oly messzi, erdővel borított hegyeket olyan közelinek érezte magához, mint a kerti székétől alig két méterre hajladozó páfrányfenyőt. Eszeveszett érzés volt számára megélni az életet, a természet létezésével együtt. Istenek és hitek nélkül élő ember létére ebben, ezekben a pillanatokban mégis sóhajos fohásszal adott hálát a különböző isteneknek, hogy megérhette az élet teljességének ezt a pillanatát. Az üldögélést többnek érezte, mint egyszerű részvételt egy nyári délután lüktetésében. Szertartás volt, szentmise és hálaadás az egyszeri létezés gyönyöréért…

Manapság már csak az írás kényszere maradt. És a nyári fényben a fénytől bágyadozó vágyak. Csak az álmai közvetítették azt, amire titkon vágyott…”

(Sánta György: Kit, mit, miért? Papírusz Book, 2021, 840 oldal, 3500 Ft)

Kiss Zoltán

midio.hu

Fotó: midio.hu és archív

 

Címkék: Pandul Dávid, regény, Sánta György