Barta Tamás, a magyar gitárzene legendás alakja 1948-ban született Budapesten és 1982-ben, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el Los Angelesben. E két dátum között egy kis darab magyar rocktörténelem és a mögötte meghúzódó, rejtélyekkel övezett tragikus sors található, utóbbinak szegődik nyomába Hajdú Eszter új dokumentumfilmje, a gitáros életének egy igen bensőséges vetületét, édesanyjával való kapcsolatát állítva középpontba. A filmmel kapcsolatos gondolatait írta meg a midio.hu-nak a Diósdon élő fiatal bölcsész, a portálunkon első alkalommal publikáló Bujka Zsolt.
Nem elnyomva: elfeledve
Bartát kora legjobb magyar gitárosának tartották: nemcsak virtuóz technikai felkészültség és stílusbeli sokoldalúság jellemezte, ihletett és termékeny szerző is volt, elegáns könnyedséggel játszott hangszerén, megjelenése pedig amerikai rocksztárokat idézett. Noha honi karrierje alig tíz éven át tartott (1964-ben tért át hegedűről gitárra, 1974-ben elhagyta az országot), játékát tíz nagylemez és számos kislemez is őrzi (ezeket alig öt év leforgása alatt a Hungária, később pedig a Locomotiv GT kötelékében készítette, utóbbinak ráadásul alapító tagja volt).
Az LGT zenekar
Noha kor- és sorstársaival, Bencsik Sándorral és Radics Bélával szokták együtt emlegetni, mint a magyar rockgitározás egyik legnagyobb alakját, velük ellentétben Barta emlékét nem ápolják életműve rangjához és legendájához méltóan, sőt kettejükhöz képest személye mostanra a rockzenei köztudatból is kikopott. Azért is különös ez, mert Barta diszkográfiája bővebb terjedelmű, mint Bencsiké és Radicsé együttvéve (ebből persze egyenesen következik: hármuk közül ő bizony soha nem volt elnyomott művész), tehát az alap és az indok nagyon is megvolna arra, hogy életműve a közös kulturális emlékezet része lehessen.
Dráma az életben…
Barta amekkora sztár és amennyire közkedvelt zenész volt 1974-es disszidálásáig, olyannyira eltűnt a hazai nyilvánosságból élete utolsó nyolc, Amerikában töltött évében. Lemezeit bevonták, őt magát pedig távollétében két év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték „hazatérés megtagadásának bűntette” miatt, sőt itthon maradt édesanyját is retorziók érték (ráadásul évekbe tellett, mire egyáltalán engedélyezték, hogy meglátogathassa a fiát).
A gitárvirtuóz
Barta hátrahagyott zenekarát, az LGT-t a hatalom „külön” nem büntette: éppen elég nagy pofon volt nekik gitárosuk első tengerentúli turnéjukat követő disszidálása és ennek következményei, ugyanis e lépés derékba törte és gyakorlatilag lenullázta ígéretesen induló amerikai karrierjüket (a változatlan felállás garantálása USA-beli szerződésük alapfeltétele volt – Barta távozását követően második amerikai lemezük kiadására és két további turnéjuk lejátszására már nem is került sor). Tetézte mindezt, hogy nélkülük Bartának sem jött össze a remélt kinti rockkarrier: eleinte stúdiózenészként igyekezett boldogulni (nagy valószínűséggel sosem derül már ki, játéka mely albumokon hallható, nevét ugyanis nem tüntették fel azokon a lemezeken), később telemarketinggel, papír-írószer kereskedelemmel foglalkozott. Ekkortájt keveredett rossz társaságba, a kaliforniai magyar maffia köreibe és már (az amerikai átlag szintjén) sikeres, úszómedencés házzal és saját autóval rendelkező emberként érte otthonában két halálos pisztolylövés. Aki valaha hallotta gitározni, tudja, mekkora veszteség ez annak ellenére is, hogy a rajongók számára Barta, mint zenész, sajnos már akkor megszűnt létezni, amikor magyar életének és zenekarának hátat fordított.
…a vásznon…
Hajdú Esztert személyes vonatkozás fűzi új filmje főszereplőjéhez: édesanyja, Hajdú Judit, aki a zenész özvegy édesanyjának, Barta Józsefnének fogadott lánya volt, az asszony halála után a teljes Barta-hagyaték örököse lett. Azonban a film a gitáros összetett, rengeteg kérdést felvető élettörténetből csak az Amerikában töltött nyolc évre koncentrál, tehát arra az időszakra, amikor ennek a szó szerint a zenéért élő művésznek (a számos legenda egyike, hogy évekig napi 10-12 órát gitározott) a mindennapjaiban már pont a muzsikálásnak jutott a legkisebb szerep.
Önmagában a film narratívájának időbeli behatároltságával még nem lenne baj, ha a koncepció kidolgozása azokat is meg tudná szólítani, akiket nem a Barta-jelenség érdekel. Az említett hagyatékban talált „hangos levelek” képezik e mozi alapját; olyan magnókazettákról van szó, melyeken Barta, illetve édesanyja monológjai hallhatóak: így beszélgettek egymással a távolból 1974 és ’82 között, általában telefonálás helyett.
Barta Tamás édesanyjával
Drámai és revelatív erejű felvételekről van szó: betekintést nyújtanak a magyar rock egyik legrejtélyesebb alakjának amerikai életébe, mindennapjaiba, ráadásul saját szavaival és hangján (az egyetlen valaha készült Barta-interjún kívül ezek az egyedüli elsődleges források vele kapcsolatban, tehát felhasználásuk, bár sokak ellenérzését kiváltotta, kézenfekvő volt). Azonban az özvegy édesanyának és disszidens fiának e hangos levelek és a hagyatékban maradt rengeteg fénykép segítségével kibontakozó kapcsolata túlságosan személyes ahhoz, hogy hasonló élethelyzetben levő kívülállók is át tudják élni. Ugyanígy problematikus a korabeli, szocialista Magyarország és az annak szöges ellentétét jelentő kapitalista Amerika különbségeinek felszínes és jelzésértékű ábrázolása is, mert nem ad semmi pluszt azoknak, akiket ez a szegmens érdekelne a filmből.
Magyarán Hajdú mozija más-más szempontból bár, de egyszerre túl személyes és túl általános ahhoz, hogy meg tudja szólítani azokat, akik számára Barta személye érdektelen, zenéje ismeretlen (vagy fordítva…), és ugyanígy túl kevéssé szól Barta Tamás zenei karrierjéről (melynek kulcsfigurái közül alig néhányan és csupán pár mondat erejéig tűnnek fel a filmben) ahhoz, hogy a rajongóknak ne okozzon csalódást, illetve új tisztelőket toborozhasson neki.
Röviden, akit nem Barta érdekel a filmből, hanem az, ami esetleg általános érvényű, sokak számára átélhető lehetne, annak „túlságosan” róla (azaz a magánemberről) szól, aki miatta nézi meg, annak viszont nem szól „eléggé” róla (tehát a zenészről). A fő gond mégis az, hogy amiért Barta Tamásra érdemes volna és kellene is emlékezni (azaz zenész-mivoltára: játékára, dalaira), arról továbbra sincs se film, se könyv, se más kiadvány.
…és a vásznon túl
Ugyancsak rosszat tesz az alkotásnak, Barta emlékéhez pedig méltatlan az a dráma, ami nem a filmben, hanem körülötte bontakozott ki: egyik interjúalanya (a gitáros jó barátja, üzlettársa, a gyilkosság egykori gyanúsítottja) perrel fenyegetőzik.
Sajnos a film utolsó negyedórája anélkül tereli újra erre az emberre a gyanút, hogy ennek jogosságát bármivel is alátámasztaná, ezzel a húzással viszont Hajdú a teljes film dramaturgiájának hitelét is lerontja. (Meglehet, a személyes érintettség miatt követte el ezt a hibát – hasonlóan zavaró, hogy a rendező édesanyja a film harmadik főszereplője Barta és annak édesanyja után, illetve, hogy a producer, Mester Sándor közel annyi – aláfestő zenének szánt – kompozíció szerzője, mint maga Barta, akinek a hagyatékában pedig több saját szerzésű kiadatlan felvétel található.)
Egészen friss hír, hogy – talán éppen viharos utóélete miatt – tervben van a film folytatása, mely teljes egészében Barta halálának körülményeivel, azok feltárásával foglalkozik majd. Tehát, sajnos, két dokumentumfilm készül róla anélkül, hogy bennük központi téma lenne az a zene, ami miatt még ma is emlékeznek Barta Tamásra, a kiváló gitárosra és dalszerzőre.
(Itt hívnám fel a figyelmet arra a 2008 nyarán elhangzott, A gitáros halála című rádióműsorra, mely címével ellentétben Barta teljes karrierjét végigveszi, annak kulcsfiguráit és sok dalát megszólaltatva, későbbi életét ráadásul az említett hangos levelekből a filménél való bővebb merítés segítségével meséli el, így rajzolva cikkünk tárgyánál sokrétűbb portrét a zenészről.)
Bujka Zsolt
midio.hu
Fotók: Barta Tamás Rajongói Klub (Facebook), blikk.hu, YouTube
Címkék: Barta Tamás, Dokumentumfilm, Hajdú Eszter
