Emlékszem, tízéves korom körül szakács akartam lenni, később újságíró, majd 24 évesen magyartanár lettem. Szerintem hasonló ívet írnak le sokan a gyermekkori űrhajós ötlettől, a rendőrön, manökenen át a kevésbé vadromantikus könyvelőig. Különben mutassanak nekem olyan óvodást, aki topmenedzser akar lenni!

Szóval gyermekkoromban viszonylag sokáig kitartottam amellett, hogy én bizony hivatásos „főzicskéző” leszek. Ma már a férjem legfeljebb egy alig leplezett ironikus félmosolyra méltatja ezt, de akkor halálosan komolyan gondoltam.

Később elkerültem a vidéki kisvárosból egy budapesti egyetemre, és az albérletemben először szembesültem azzal, hogy az étel bizony nem terem a bokorban, azt minden áldott nap, favágó módjára meg kell főzni. Hát, annak idején biztosan nem ilyenről álmodtam.

Aztán amikor férjhez mentem és életemben először akartam a páromnak húst sütni (addig valahogy elkerült a probléma), rájöttem, hogy azt sem tudom, percekig vagy órákig kell-e a serpenyőben „fárasztani” a szóban forgó alapanyagot. Szépen lassan persze beletanultam az elemi háziasszonyi fogásokba, de az a veszély soha nem fenyegetett, hogy sztárséf legyek. Különben is: a ma oly divatos gasztronómiai műsorokból megtanultuk, hogy igazán jó szakács csak férfi lehet, nem igaz?

Szerintem nem. Kétségtelen, hogy – tapasztalataim szerint – egy férfi másképp közelít a főzés tudományához, mint egy nő, na de mások vagyunk az élet többi területén is sok tekintetben. A férfi nagyvonalúan alkot, a nő uzsonnát csomagol, déli 12-re ebédet dob össze; a férfi kísérletezik, szuvidál, konfitál, marinál, és az sem izgatja, ha valami momentán nem jön össze. A nő rántott húst és krumplit süt vasárnap, és mélységesen bántja, ha nem sül át rendesen a csirkecomb, vagy megég a krumpli. Vannak tipikusnak mondható férfi feladatok a konyhában. Nálunk például nyáron a grillezés a kertben nem az én reszortom (bár a hús pácolása igen), és a méregdrágán vásárolt marhasteakhez sem nyúlhatok, mert – bebizonyítottam! – elrontom.

Na persze a férjem sem bízza a véletlenre: alkalmanként főzőiskolába megy a nagyfiammal, hogy megnézze és elsajátítsa, hogy csinálják a „nagyok”. Elismerem, vannak szintek, csodálatos új dimenziók a gasztronómiában. Lenyűgözve tapasztaltam például pár éve a budapesti Hold utcai piacon, hogy Széll Tamás Michelin-csillagos mesterszakács egy tenyérnyi kis büféjellegű vendéglátóhelyen (név szerint Stand25) milyen csodákat képes létrehozni. A zsenialitása éppen abban rejlett ezeknek az ételeknek, hogy nem „puccos”, hétköznapi halandók által nem ismert alapanyagokból főzött, hanem éppen ellenkezőleg. Olyan, a magyar háziasszonyok által ezerszer elkészített ételeket gondolt újra, mint a pörkölt, rakott krumpli és társai.

Úgy hiszem, ennek a vérfrissítésnek igenis van helye a konyhában. Engem például többnyire szórakoztat, kikapcsol a főzés még akkor is, ha otthoni szükségszerűség szögez hétvégente a konyhához. Vannak persze hiányosságaim. Nem lévén édesszájú, a családom bánatára igen ritkán sütök tortát vagy bármilyen süteményt. Családi legendává nőtt például édesapám azon mondata, hogy „Édes lányom, menj orvoshoz, mert ez nem normális!” mikor csak hosszas rábeszélésre voltam hajlandó egy vékonyka szeletet enni a saját születésnapi tortámból. Viszont dolgozom a problémán. Ma például a diósdi Civil Börzére készülve elhatároztam, sütök egy kis brownie-t, hogy a MiDió standját meglátogató érdeklődőket megkínálhassuk, s ha már leülnek közénk beszélgetni, akár népszerűsíthessük is azt, ami a másik elvetélt karrierálmom volt valaha, az újságírást.

No lám, így érnek össze az álmok, s az emberek talán még kíváncsiak is rá.

Ebben halhatatlan érdemei vannak a MiDiónak, a helyi internetes lapnak, melyben bárki megoszthatja gondolatait, vagy csak szórakozhat, informálódhat, ötleteket meríthet. Komoly közösségteremtő ereje van.

Olvassák, s ha kedvük tartja, akár szerzőtársainkká is válhatnak.

Bányai Petra

Fotó: Pixabay