“Akit mindenki ismer” – beszélgetés Szabolcs Leventével, a Diósd Városért Díj díjazottjával címmel jelent meg Balogh Attila alábbi írása a Diósdhéjban helyi lap 2019. novemberi számában. Egy napja Levente emlékoldallá alakított üzenőfala lengyel, német és magyar üzenetekkel van tele. Attól, akit mindenki ismer és szeret, most mindenki búcsúzik. Búcsúzunk. 

Szabolcs Levente (1943–2020)

Készültem a beszélgetésre. Gondolkodtam, hogy milyen interjú lenne a legjobb? Legyen egy irányított beszélgetés, előre átgondolt kérdésekkel, vagy legyen egy mélyinterjú, melyen keresztül megismerhetjük a beszélgetőtárs legmélyebb gondolatait, vagy csak beszélgessünk és lesz belőle az, ami lesz? Már a találkozó időpontját sem volt egyszerű egyeztetni Szabolcs Leventével, a Diósd Városért Díj egyik díjazottjával. Levente özvegy, két gyermek édesapja, három gyönyörű unoka nagypapája, idén lesz 76 éves, mégis olyan elfoglalt, olyan közösségi életet él, melyet sokan megirigyelhetnének. Találkoztunk, leültünk az asztalhoz, és Levente elkezdett mesélni. Én pedig egyszer csak ott találtam magam Passauban, Brnóban, Zakopanéban, Krakkóban, Cieszanówban…

1943-ban születtem Felvidéken, Kassán, még Magyarországon. Bár soha nem éltünk Kassán, mégis ott születtem. Miskolcon laktunk, apám a diósgyőri vasgyárban volt vezető mérnök. A miskolci kórház nem volt túl jól felszerelt, így aztán átmentünk Kassára, ahol apám öccsének egyik évfolyamtársa volt a szülész-nőgyógyász, így ott született meg nővérem, majd másfél év múlva én. Kassán születtem, Miskolcon éltünk, majd jött a front, jött a háború. Apám tartalékos tiszt volt, nem vonultatták be, csapágyakat kellet vagoníroznia és kísérnie Németországba, ahol amerikai fogságba estünk. Ekkor 1944-et írtunk.

A háború után apám nem akart kint maradni, hazajöttünk Magyarországra, Szarvasra, lovas kocsival. Apám minden munkát elvállalt. ‘46-ban, éppen egy paraszt földjén kapált, amikor egy rendőr jött biciklivel Debrecenből és megkérdezte, hogy messze van-e még Szarvas? Ott, toronyiránt – válaszolta apám. Maga ismerős arra? – kérdezte a rendőr , Szabolcs Károlyt keresem. Az idősebbet, vagy a fiatalabbat? A fiatalabbat. Az én vagyok – felelte apám. A rendőrnél egy letartóztatási parancs volt. Az ügyész először életfogytiglant kért apámra, de végül 6 évre ítélték. Négy év után volt a perújrafelvétel, akkor már csak 2 évre. Két évet ráhúzott. Ekkor már Pesten laktunk, egy körfolyósós házban, ahova gyakran jöttek kéregetők. Épp a szomszédba mentem valamit kölcsönkérni, amikor megláttam egy kéregetőt. Szaladtam be, mondtam anyámnak, hogy megint jött egy koldusbácsi. Apám volt az.

Érettségi után kitanultam a híradástechnikai műszerész szakmát, és ugyanezen a vonalon mentem tovább. Végig a távközlésben dolgoztam, először mint technikus, aztán mint üzemmérnök, majd mint fejlesztő. A főiskolát esti tagozaton végeztem, 1973-ban diplomáztam. A munkám végett kerültem Lengyelországba, ahol Krakkóban a teljes távbeszélő hálózat modernizálását végeztük. Lengyelországból átküldtek Németországba, majd Csehszlovákiába. A cseh és a szlovák munkatársakkal eleinte lengyelül, majd egy se nem lengyel, se nem cseh, viszont mindenki által ismert „slovianski” nyelven beszéltünk.

Magyarországon Budapesten éltünk, feleségem nővére és öccse élt itt Diósdon. Én beleszerettem a faluba. Nem volt ismeretlen a környék, mert gyerekkoromban apámmal sokat jártunk ki őszibarackot szedni.

Vettünk egy telket a Szabadság utcában 1977-ben, ahol ma is élek. Amikor Csehszlovákiában dolgoztam, nagyon megtetszett egy faház, amit aztán részenként hazahoztam Diósdra. Érdekesség, hogy a házat hazahozni, szállítással együtt még mindig a felébe került, mintha itthon vettem volna meg.

Szeretek Diósdon élni, mindent, mindenkit ismerek, sok barátom van.

Amikor elmentem nyugdíjba, unatkoztam. Belekóstoltam a helyi politikába is, kétszer indultam az önkormányzati választásokon (megjegyzés: 2002-ben és 2006-ban, függetlenként), de nem kerültem a testületbe, a Pénzügyi Bizottságban lettem külsős tag.

Az akkori polgármester, Spéth Géza 2004-ben egy hivatalos rendezvényen vett részt Lubaczówban, Lengyelországban, Érd testvérvárosában, ahol megismerkedett Cieszanów polgármesterével. Cieszanów egy körülbelül nyolcezres lélekszámú kis település a Kárpátalján, mintegy 600 kilométerre Diósdtól. A lengyel polgármester megmutatta Gézának a cieszanówi körjegyzőséget. Az ismerkedésből barátság lett és testvértelepülési kapcsolat. Géza tudta, hogy én értek lengyelül, így én lettem a tolmács. Hivatalos rendezvényekre, ünnepségekre mentünk ki, őket is meghívtuk, tapasztalatokat cseréltünk, segítettük egymást, így mélyült el a kapcsolat.

Egy kedves történet: a lubaczówi körjegyzőségben, mely Cieszanów szomszédja, minden évben augusztusban rendezik meg a Határmenti Étkek és Kultúrák Fesztiválját, ahova mindig meghívnak minket. Rajtunk kívül szlovákok, ukránok és természetesen lengyelek vesznek rajta részt. Az egyik évben vaddisznópörköltet főztünk, demizsonba vittük ki a diósdi bort. Az ételt és az italt jelképes összegért adtuk, amit mindig egy nemes célra lett ajánlottunk fel. Az pörköltet kettőkor kezdtük el osztani, de már egy órakor hosszú sorban álltak a vendégek. Bekerültünk a lengyel tévébe, azt mondták az emberek, hogy már Gdanskban is tudják, hogy ilyenkor a diósdi polgármester főz.

Rengeteg barátot szereztünk. Én a kezdetektől a része vagyok, 15 éve és mindig nagy örömmel, társadalmi munkában csináltam. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés akkor ért, amikor idén – Gézával együtt – tiszteletbeli lengyelnek választottak.

Cieszanow polgármestere, Zadworny Zdzisław azt mondta: „Levente az, akit mindenki ismer.”

A Diósd Városért Díjra nem számítottam, meglepődtem, nagyon meghatódtam. Mindig igyekeztem odatenni magam. Volt, hogy tolmácsoltam, sofőrködtem, voltam a „Kék Gézában” kulcsár, meg mindenes, hivatali dolgokat intéztem, volt hogy én hordtam ki az ebédet az óvodába, vagy megmetszettem az öregeknek a barackfát.

Szerettem csinálni, szeretem ezt a várost, szívvel-lélekkel diósdi vagyok.

Megjelent a Diósdhéjban havilap XXIX. évfolyam 11. számában.