Október 6-a, az aradi vértanúk emléknapja előestéjén exkluzív interjút adott a midio.hu-nak Hermann Róbert hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgató-helyettese, egyetemi tanár, az MTA doktora, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc neves kutatója.
– Fő kutatási területe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszaka. Mikor és miért fordult a problémakör felé?
– Tizenhárom éves koromban került a látókörömbe a korszak. Édesanyám akkor olvastatta el velem Féja Géza Visegrádi esték című regényét, amely a Kossuth–Görgei-viszonyról szól. Ez a könyv merőben más képet adott 1848‒49-ről, mint amit addig ismertem. Lényegében akkor dőlt el, hogy ezzel a másfél évvel, s ezen belül Görgeivel fogok foglalkozni. Izgatott az a kérdés, hogyan „csinálnak” valakiből árulót, amikor erre igazából nem szolgált rá. Aztán már nem is annyira a vád és a védelem izgatott, hanem inkább az, hogy ténylegesen mit csinált ez az ember. Ugyanakkor 1848–49-cel foglalkozva mindig új és új témákra leltem. A korszakról több ezer kötetet írtak, de alig van használható feldolgozás olyan kérdésekről, mint a hadseregellátás, a katonai egészségügy, a fegyvernemek története, a veszteségek és létszámviszonyok alakulása, a katonák mindennapi élete.
– Úgy tudom, rengeteg ismeretterjesztő előadást tart a fővárosban és vidéken egyaránt, így nálunk, Diósdon is járt korábban. Milyen kép él 1848‒49-ről? Mennyire tényszerűen ismerik az emberek az eseményeket?
– Úgy látom, hogy a magyar történelem eseményei közül mindmáig 1848‒49-hez a legerősebb a kötődés. A lelkesedés azonban nem mindig párosul ténybeli ismeretekkel, s ezért az elmúlt évtizedek oktatása is felelős. Örvendetesnek tartom, hogy az előítéletek, például az árulási legenda lassan kikopnak a köztudatból. Kevésbé örvendetes, hogy a korábbi Kossuth-kultuszt kezdi felváltani egy Kossuthtal szembeni hiperkritikus szemlélet.
– Diósd község 41 nemzetőrt állított ki 1848-49-ben. Mennyire volt jellemző ez a magas szám egy ilyen kis községnél?
– Az ország védelmének a haza lakosainak összességére való kiterjesztése logikus folyománya volt a reformkori érdekegyesítési politikának. Az 1848. évi nemzetőrségi törvény azokat a 20 és 50 év közötti férfiakat kötelezte nemzetőri szolgálatra, akik városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben fél jobbágytelekkel vagy ennek megfelelő nagyságú földterülettel rendelkeztek; illetve ha évi 100 pengő forint tiszta jövedelmük volt. Negyvenegy nemzetőr ugyanennyi viszonylag módos családot jelentett, ami egy ekkora községnél komoly gazdasági erőre mutat. Hozzáteendő, hogy a nemzetőri cenzus a duplája volt a választójoginak, azaz, legalább másfélszer-kétszer ennyi olyan személy lakhatott a községben, akik az új országgyűlésre választhattak.
Hermann Róbert dedikál Diósdon a Tájházban (Fotó: archív)
– Kutatásai során milyen – korábban nem kellőképpen hangsúlyozott – megállapításokat tett a szabadságharc katonai eseményeivel kapcsolatban?
– Öt dologra vagyok igazán büszke. Az első: megtaláltam azt a minisztertanácsi utasítást, amiből kiderült, hogy amikor Görgei Világosnál, pontosabban, Szőlősnél letette a fegyvert, a magyar minisztertanács határozatát hajtotta végre. A második: sikerült bebizonyítanom, hogy Görgei 1849. január 5-i váci nyilatkozatának ‒ amelyet korábban árulása kezdetének tartottak ‒ politikai álláspontja semmiben sem különbözött a Kossuth által vallott politikai nézetektől, s hogy nem mondta fel az engedelmességet a politikai vezetésnek. A harmadik: bebizonyítottam két 1849. áprilisi, Görgeihez intézett memorandumról, hogy utólagos hamisítványok, s ebből következően a fősereg a trónfosztás után korántsem morgolódott olyan erőteljesen, mint ezt korábban sejtették. A negyedik: lényegében sikerült rekonstruálnom a Buda ostromát előkészítő döntéssorozatot. Az ötödik: kiderítettem, hogy az olmützi alkotmány kibocsátása semmifajta összefüggésben nem volt az 1849. február 26–27-i kápolnai csata eredményével, ugyanis az a Windisch-Grätztől származó hadijelentés, amire ezt alapozták, utólagos hamisítvány.
– A szabadságharc végkifejletének elemzésekor óhatatlanul szóba kerül az orosz intervenció és Görgei Artúr hadügyminiszter és fővezér személye.
– Kétségtelen, hogy az orosz intervenció után a magyar félnek matematikai esélye sem volt a győzelemre. Görgei jól látta, csak akkor remélhet bármiféle sikert, ha még a lassan mozgó orosz főerők beérkezte előtt képes vereséget mérni a cs. kir. főseregre. Ennek ugyanis az a következménye lehetett volna, hogy Ausztria mégis rákényszerül a magyarokkal folytatandó tárgyalásokra s valamiféle kiegyezésre.
– Többen feltették, felteszik a kérdést: a katonai erőviszonyok ismeretében eleve reménytelen vállalkozás volt-e a magyar szabadságharc? Önnek mi a véleménye erről?
– Ha a teljes függetlenség oldaláról vizsgáljuk a kérdést, csak igennel válaszolhatunk. Csakhogy a küzdelem 1848 szeptemberétől nem a függetlenségért, hanem a birodalmon belüli önállóságért folyt. Ez pedig nem volt reménytelen vállalkozás. A Habsburg Birodalom hiába nyerte meg – idegen segítséggel – a háborút, katonai győzelmét nem tudta politikaivá változtatni. 1867-ben el kellett ismernie Magyarország korlátozott önállóságát, el kellett fogadnia az önálló magyar pénz-, had- és kereskedelemügyet – még ha nem is az 1848-as formában; tehát el kellett ismernie a magyar felfogás érvényességét azokban a kérdésekben, amiért a háborút folytatta.
Batthyány Lajos kivégzése (llusztráció a Csudáknak éve c. kötetből)
– Mégis, nem lett volna-e jobb, ha a magyar fél 1848 szeptemberében vagy decemberében felhagy az ellenállással?
– A kérdés történelmietlen, hiszen az ellenállás még oly csekély eszközeivel rendelkező államok is többnyire vállalják a fegyveres konfliktust, hacsak nem nehezedik rájuk nemzetközi nyomás az ellenkező érdekében. A katonai ellenállás mindig esélyt ad a diplomáciai megoldásra, még ha ez 1848–49-ben nem is következett be.
– Amikor a történész mérlegre teszi az ország 1848‒49-es teljesítményét, milyen tényezőket kell számba vennie?
– Amikor Magyarország 1848–1849-es teljesítményét értékeljük, nem feledkezhetünk meg egy fontos tényről. Kétségtelen, hogy a döntő kérdés az ország polgári átalakulása volt. Az átalakulás azonban – jóllehet, kedvezőtlenebb körülmények közepette – bekövetkezhetett volna az egységes Habsburg Birodalomba tagolt Magyarországon is. Az átalakulás magyar programja 1848 előtt már készen állt, s az ellenzék vezetői csak megfelelő kül- és belpolitikai helyzetre vártak, hogy végre életbe léptethessék ezt a programot. A magyar hadsereg azonban 1848–1849 legsajátosabb alkotása volt. 1848 előtt még a program szintjén sem létezett. 1848-ban néhány hónap alatt hozta létre Batthyány Lajos kormánya. Ez a hadsereg képes volt megállítani a horvát bán több tízezres ármádiáját, elviselte egy kudarcokkal teli téli hadjárat megpróbáltatásait, s kevesebb mint egy évvel születése után már a határokig kergette vagy az erődök sáncai mögé kényszerítette a büszke cs. kir. hadsereget. Amikor az osztrák kormány, majd I. Ferenc József segítséget kért I. Miklós cártól a szabadságharc leverésére, ezzel ezt a teljesítményt „ismerte el”. És ha nem is igaz, miszerint a cár által adott 200 ezer katonát térden állva és kézcsókkal köszönte volna meg a cárnak, a térdhajtás a segítségkéréssel képletesen mégiscsak megtörtént.
Az aradi vértanúk (Illusztráció a Csudáknak éve c. kötetből)
– Október 6-a ma nemzeti gyásznapunk. Mi jut eszébe az emléknap kapcsán?
– Fontos hangsúlyozni, hogy október 6-án nemcsak az aradi tizenhármakra és a szintén ezen a napon kivégzett Batthyány Lajos grófra, az első független felelős magyar miniszterelnökre illik emlékeznünk, hanem a szabadságharc többi, mintegy 140, 1849 januárja és 1850 júniusa között kivégzett áldozatára is. Jellemző, hogy a magyar történeti emlékezetből kikopott október 6-a 15. vértanúja, egy Fekete Imre nevű, kóspallagi születésű gerillatizedes, akit szintén Pesten, golyó által végeztek ki. Ez a 150-160 áldozat ugyan nem tűnik nagy számnak, mondjuk az 1956 utáni megtorlás során kivégzettekéhez képest, de a magyar történelem folyamán addig soha ennyi ember nem esett áldozatul egy politikai megtorlás során. Emellett a megtorlásnak voltak más áldozatai, a több száz bebörtönzött, a szintén százas nagyságrendű hivatalától vagy nyugdíjától megfosztott katona, hivatalnok, politikus, a több tízezer besorozott. Azaz, alig volt olyan magyar család, amelyet a megtorlás valamilyen fajtája ne sújtott volna.
– A Zrínyi Kiadó és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiadásában a napokban jelenik meg az ún. dobozkönyvek legújabb darabja, Csudáknak éve 1848–49 címmel. Kérem, mondjon néhány szót a kötetről.
A Csudáknak éve 1848-1849 c. kötet címlapja
– A könyvet (amely a Zrínyi Kiadó webáruházában megrendelhető – a szerk.) Csikány Tamás barátommal közösen szerkesztettük, a szerzők között van a Hadtörténeti Intézet és Múzeumból Baczoni Tamás, Kemény Krisztián, Reider Mónika, Sallay Gergely, Solymosi József és Süli Attila, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről Németh Balázs, illetve a DVD-mellékleten található beszélgetésben részt vett Kedves Gyula barátom, az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője. A cél az volt, hogy komplex képet adjunk 1848–49 történetéről, azon belül különösen a hadtörténetéről, s bemutassuk az egymással szemben álló erőket, illetve a háború infrastruktúráját az egyenruházattól a hadseregellátáson át a fegyverzetig. Az igazán nagy „durranás” természetesen a kép- és mellékletanyag: jó néhány csata- vagy arckép tudomásom szerint most jelent meg először, a mellékletek között pedig megtalálható például a Buda bevételére indított támadás eredeti térképvázlata is.
Kiss Zoltán
midio.hu
Címkék: Aradi vértanúk, Interjú
