Isten éltesse a 100 éves Tera mamát!

Magyarországon mintegy 1500 százéves és annál idősebb ember él, mintegy negyedük férfi, háromnegyedük nő. Utóbbiak egyike immár pusztazámori lakos: Csóli Vincéné, Tera néni augusztus 15-én töltötte be a 100. életévét.

A község önkormányzatának képviselő-testülete ez év tavaszán úgy határozott, hogy a falu köztiszteletben álló szülöttjének születésnapjára emlékfüzetet ad ki, így tisztelegve az ünnepelt példamutató életútja, emberi helytállása előtt. A „Tera mama 100” címet viselő kis füzet a Zámori Hírek mellékleteként jutott el a helyi közösség tagjaihoz.

Az emlékfüzet bevezetőjében Pusztazámor polgármestere, Pátrovics Benedek tekinti át az ünnepelt életútját. Mint írja, Tera mama – ahogy szinte mindenki hívja – köztiszteletben áll nemcsak a zámoriak, hanem azok körében is, akik ismerik vagy csak találkoztak vele. Pusztazámor történetében a Csóli név, mondhatni, évszázadok óta ismert. A sóskúti plébánia 1752. évi anyakönyve tanúsítja, hogy a Csóliak már akkor, a XVIII. század közepén idetelepültek.  A leszármazottak ma is községünk lakói.

Teri néni édesanyja, Székely Katalin a Felvidékről származott, míg édesapja, Csóli Viktor Pusztazámoron született. Ezért a leánykori neve Csóli Terézia. A Szlovákiában élő rokonaival is tartja a kapcsolatot, többször járt a magyarlakta Nyitra megyei Barslédecen.

Az 1919-től napjainkig eltelt 100 esztendő sok megpróbáltatást jelentett a család életében. A nagy háború végén édesapja súlyos betegen tért haza. A második világháborút követően férje szovjet hadifogságban vesztette életét. A három gyermek gondozása, felnevelése egyedül rá hárult. Férjének testvéröccse szerencsésen hazaért a háborúból és a fogságból. Elhatározták, hogy összeházasodnak; további két gyermek született. Az ötvenes évek nélkülözésekkel teli korszakában kellett gondoskodni az öt gyermekről. Megfeszített munkával és áldozatos szeretettel sikerült mindegyiküket tisztességes, becsületes emberré nevelni.

Tera mamát hihetetlen munkabírása, szilárd akaratereje és mindig egyenes gerince (fizikai és átvitt értelemben egyaránt) átsegítette a sokszor megoldhatatlannak vélt problémákon, nehézségeken. Ha kellett, a cséplőgép mellett dolgozott, ha később úgy hozta a sors, az óvodában szakácsként főzött. Mindig derekasan helytállt, sőt ne beszéljünk múlt időben, hiszen ma is egyedül ápolja a virágoskertjét, mintaszerűen ellátja háztartását, elsőként veti el a tavaszi zöldségeket, borsót, zöldbabot, a paradicsompalántákat, hogy legyen télire befőtt, paradicsomlé a szépen rendezett éléskamrájában.

„Tera mama egész élete mindenki számára példamutató. Életbölcsessége, emberszeretete lenyűgöző és követendő. Köszönjük a Teremtőnek, hogy a közelében élhetünk. Kívánom, hogy a Jóisten áldása kísérje lépteit és tartsa meg jó erőben, egészségben népes családja, rokonai, barátai, szerettei körében” – fogalmaz köszöntőjében a polgármester.

Az alábbiakban közreadjuk azt az interjút, ami ez év tavaszán készült a százéves ünnepelttel.

 

„Sok mindent az ember magának köszönhet”

Beszélgetés a 100 éves Csóli Vincénével

„Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek,

csupán tiszta szív és sok, sok szeretet.”

(Pázmány Péter)

– Tera néni, hamarosan betölti a 100. életévét, ami kiemelkedően magas életkor, és csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy innen tekintsenek vissza az életükre. Milyennek látja most, egy évszázad távlatában a gyermekkorát és a felnőtt életét?

– Nyolcgyerekes családba születtem, első gyermekként. Apám tüdőasztmával jött haza a fogságból, beteg volt, nem kapott munkát; nagyon nehéz gyermekkorunk volt, sokat szenvedtünk, én már fiatalon napszámba jártam. Volt, hogy bevetettünk három hold búzást, három hold kukoricát, három hold magborsót, gondolhatja, mennyit dolgoztunk. Összeszedtem a tojást a faluban, gyalog cipeltem a hátamon a törökbálinti helyiérdekűig, bementem Pestre, egész nap mostam, majd este Bálintról megint csak gyalog jöttem haza. A gyermeknevelés sem volt könnyű. Mondtam is az egyik fiamnak: úgy fáj, hogy ma minden szeretetet megkapnak a szülőktől a gyerekek, én meg nem tudtalak benneteket dédelgetni, mert mindig dolgoznom kellett. Erre azt felelte: „Édesanyám, nekünk olyan jó gyermekkorunk volt, mindenünk megvolt!” Két lányom és három fiam van, nagyon jó gyerekek voltak és ma is azok, mindig segítettek, például vályogot vetettek mikor építkeztünk. A nehézségek és a szegénység ellenére anyám már kiskoromban belém nevelte, hogy mindig törekedjek felfele, igyekeztem is inkább a középosztályhoz tartozni, mint lefele. Nem szeretem a trehány embereket, akik csak az államtól követelnek, de nem tesznek érte semmit.

– A napszámosévek után merre vezetett az útja?

– Még hároméves sem volt a kislányom, Gizi, amikor szóltak a szomszédos óvodából, ami a Barcza-kastélyban működött, hogy vállaljam el. Mondtam, vállalom, ha a kislányomat vihetem magammal. Úgy is lett. Időszakos volt az intézmény, télen iskolaként, nyáron óvodaként működött, ugyanabban az épületben. Fafűtéses konyhánk volt, gyúrtam, főztem, bevásároltam. Voltak szülők, akik már korán hozták a gyereket, rájuk a kislányom vigyázott addig, amíg én lementem a csarnokba tejért. Először ketten voltunk a dajkával, aztán mikor megnőtt a létszám, előfordult, hogy ötven gyerek is volt, óvónő is lett. Kilenc évig dolgoztam itt, majd, amikor kialakítottak konyhát a téeszben, átmentem oda, főzni. A végén már négyen főztünk, de én voltam a vezető. 1977-ben jöttem el nyugdíjba.

– Tera néni, hogy telik el egy napja?

– Reggel hét óra körül felkelek, megetetem a tyúkjaimat. Elrendezem magam, aztán reggelizem, általában tejeskávét eszem egy kiflivel. Régebben nem kávéztam, de mióta a doktor úr megváltoztatta a gyógyszereimet, egyet-egyet megiszom reggelente. Utána megfőzök magamnak két-három napra, igaz sokszor hoznak is ételt a gyerekeim.

– Miket főz?

– Bablevest, borsólevest, sárgaborsólevest. Húst nagyon keveset eszem. Régen, mikor még jártam dolgozni, nagyon szerettem a téliszalámit vajas kenyérrel, mindig vettem magamnak öt dekát. Erre még emlékeznek a gyerekeim, mostanában is meglepnek vele. Én mindent szeretek, mindent megeszek. Én soha semmit nem dobok ki, talán egy-két pirított kenyeret, mikor elégettem.

– Ha megvan a főzéssel…?

– Nézem a tévét itt, a konyhában; ott van előttem a tálca, közben pucolom a krumplit. Napközben nem fekszem le, le se dőlök, igaz, van, hogy egy kicsit elbóbiskolok. Elmosogatok, sétálok, kimegyek a sarokig, időnként messzebb is. Soha nem szállok be autóba, pedig gyakran megállnak mellettem. Most már viszem a botot, bár nemigen kell, de előfordul, hogy bizonytalan vagyok. Nagyon szeret engem az Andrásfalvy doktor úr, mert nem sok dolga van velem. Három hónapra megírja a receptet, az ki van váltva. Vasárnap kirakom, egész hétre. Emellé még C-vitamint és pezsgőtablettát kell bevennem. Gyakran varrogatok. Mióta megműtötték a szememet, nem kell szemüveg sem a varráshoz, sem az olvasáshoz. Az idegeim rosszak, olyan filmet nem nézhetek, amin sokat kell gondolkodni, de a politikát azt nézhetem, azzal semmi bajom nincs.

– Nem idegesítik fel a politikai események?

– Úgy vagyok vele, hogy vagy egyetértek azzal, amit látok, vagy nem hiszem el.

– Mit csinál, ha kijön a jó idő?

– Gondozom a virágoskertemet, felkötöm a málnát. Tele van a hűtőm élelemmel, a kamrám befőttekkel, azokat mind én raktam el.

– Hogy telik az este, az éjszaka?

– Este 7-ig vagyok fenn, utána rendbe teszem magam. Este 9-ig tévézek a szobámban. Az 1-es csatornát nézem, én nem kapcsolgatok, hogy mi van máshol. Szeretem a tájat, az embereket, egész Magyarországot mutatják; hogy milyen szorgalmasak az emberek, mennyi baromfijuk van, milyen sokat fejlődik ez az ország. A politikát is mutatják, nem mondom, hogy nem. Sok mindent kétszer is mondanak. Néha a Duna tévét is szoktam nézni. Azért megy a tévé állandóan, mert zúg a fülem, így nem figyelek rá. Nehezen tudok aludni, gyógyszert is szedek rá.

– A családtagjain kívül kivel tartja a kapcsolatot?

– Nem sok emberrel, a hozzám valók már mind meghaltak. A mai fiatalokkal nehezen értek szót, mert vagy cigiznek, vagy telefonálnak állandóan. Utálom a telefont, csak akkor telefonálok, ha gondom van. A gyerekeim naponta többször is hívnak, megkérdezik, hogy aludtam, milyen volt a napom.

– Pusztazámoron kívül merre járt?

– Jártam Ausztriában, Szlovákiában a rokonoknál, Erdélyben, Szilvásváradon a férjemmel. Nyáron főztem az iskolásoknak a táborokban.

– Vallásos, Tera néni?

– Vallásos vagyok, jártam templomba. Nem vagyok bigottan vallásos, de a Jóistennek köszönök mindent. Jóisten, ha van, az nem tud megverni, csak segíteni, az biztos. Sok mindent az ember magának köszönhet. Becsületes legyen, ne hazudjon! Mert azt, ha valaki mondja a másikra, és én tudom, hogy nincs úgy, azt nem tudom elfelejteni. A fiam azt mondja: a vallásos ember megbocsát. Jó, megbocsát, de elfelejteni dolgokat nem tud.

– Tera néni, minek köszönheti ezt a szép kort, amit megért?

– Sok mindent nem tudok mondani. Mostanában sok gyümölcsöt fogyasztok, este hat óra után semmit nem eszem. Sose voltam kövér. Mindig sokat dolgoztam, most is itt van nekem a nagy ház, a kert. Termoszban mindig van langyos kútvíz, azt iszom. Alkoholt nagyon keveset ittam, talán akkor, ritkán, amikor a konyhán dolgoztam az asszonyokkal; akkor jött be a rumpuncs nevű ital, akkor a reggeli mellé ittunk egy kis stampedlit. Mióta gyógyszert szedek, semennyi alkoholt nem iszom, pedig azt mondják, piros bort lehet kóstolni, jót tesz az egészségnek. Vigyázni kell magunkra, ha kell, el kell menni orvoshoz. A lényeg, hogy semmit ne vigyünk túlzásba. Nincs más titka az életnek.

Kiss Zoltán

Fotó: családi archív és a szerző felvételei

Címkék: #midióZoltán, 100 év, Pusztazámor