Ki gondolta volna ezt annak idején a „kisoviban”…! Bizony jól érezték a szüleink, hogy ez a két lány veszélyes együtt… Hogy milyen volt eddig a közös utunk? Izgalmas, változatos, néha göröngyös-viszontagságos, emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított. Sosem fogom elfelejteni a közös játékokat, a menő menedzser-ügyvéd párost, akik a kemény munka és folyamatos Gárdonyi-Bajcsy ingázás mellett azért néha szakítottak időt a barbizásra vagy egy kis görkorizásra.

Az általános iskola idején próbára tettek minket a szüleink, Te B-s, én pedig A-s lettem. Túléltük. Igaz azt a mai napig nem tudom, most akkor kinek is volt igaza, és a diósdi ÁMK-ban A-snak vagy B-snek jobb lenni. Ugyanakkor mit sem érő próbálkozás volt ez a részükről…

Meneteltünk tovább együtt a gimibe, az E-be, ahol már egyértelmű volt, hogy E-snek jó lenni; hisz újra együtt voltunk. Egyúttal egy jóval színesebb időszak kezdődött a kapcsolatunkban; voltunk jóban-rosszban, hoztunk jó, és néhány kevésbé jó döntést; ma már tudjuk, mindet értünk és egymásért.

Az érettségit követően te jobbra én balra fordultam, új korszak kezdődött mindkettőnk életében, ami külön-külön tanított minket, de rövid idő után újra összetalálkoztunk; a diósdi Ifjúság úton „futottunk össze”. Milyen érdekes, hogy oda költöztél, ahol az a telefonfülke áll, ahonnan születésemkor a családom izgatottan tárcsázta a kórházat. Aztán én is odaköltöztem… És számos a világot érintő komoly témát vitattunk és oldottunk meg a következő időkben ezen a hétköznapinak tűnő, de mégis különleges helyen.

Közben pedig felnőttünk, elköltöztünk, dolgozunk, és bár nem menedzserként és ügyvédként, mégis komolyan és felelősségteljesen, és mindeközben egy valami nem változott; minden lejtő után egy újabb emelkedő jön, aminek a végén leülünk megpihenni, hogy megvitassuk, mi minden történt útközben.

Köszönöm, hogy a barátom vagy 27 éve. Boldog 30. születésnapot, Ritám!

Zsófi