Villőt, a Down-szindrómával született tündéri kislányt 2019 januárjában ismerhették meg olvasóink (a cikk ide kattintva olvasható), majd két évvel később Villő édesanyja, Endrődiné Pásku Veronika újra megosztotta gondolatait honlapunkon a Down-szindróma világnapja kapcsán. Verka most Villő ötödik születésnapja alkalmából ragadott tollat. Így fogalmaz: „Ez az írás már megszületett a fejemben négy éve is, aztán mindig fűztem tovább gondolatban, ahogy telt-múlt az idő. Tavaly már papírra is vetettem, de megosztani még nem tudtam. És hogy miért pont most? Mert talán most először egy kicsit elhaványult a cím végén szereplő fosztóképző.”
Villő édesanyja, Verka
Boldog(talan) szülinap
Szombat reggel van. A telefonom elém dob egy emléket: öt évvel ezelőtt fekszem a két és fél éves kisfiammal egy nyugágyon – akkor még nem tudtam, hogy hat nap múlva szülök. Szimbiózisban éltünk egészen addig, és akkoriban is, boldog vagyok, mert sikeresen államvizsgáztam, és már nincs más dolgom, mint várni a kistesót, akivel heteken belül bővül a családunk.
Nézem a képet, a felszabadult mosolygó arcunkat, a boldog, gondtalan egyesülést, és elfog a sírás. Az „előző” életem utolsó napjai voltak. Abban az életben nem voltak betegségek, nem volt kórház, nem voltak fejlesztések. Nem voltak csodálkozó, ránk szegeződő szemek, kéretlen megjegyzések, állandó lelki tusa, hogy elég vagyok-e az egyiknek, elég vagyok-e a másiknak? Nem volt önmarcangolás, hogy miért pont én, miért pont mi?
2017. június 17-én megszületett Villő. Villő, aki sosem mozgott túl intenzíven a hasamban, csak mocorgott, jelezte, hogy ott van, hogy azért ne aggódjak. Villő, akinek a jövetelét ok nélkül megsürgették, akinek még bőven híznia kellett volna, mielőtt erre a világra jön. Aki a születése után egy hetet töltött inkubátorban, ennek nagy részét légzéssegítéssel, majd még három hetet egy másik intézményben, míg az otthon lévő kisfiam várt minket haza. Villő, akinek mandulavágású szeme, hipotón, gyenge izomzata, és a fél kezén található négyujjas-barázda már az első perctől kezdve egyértelművé tette, hogy ő mindig más lesz.
“Villő ma egy ötéves kislány”
Mikor először megláttam, számomra sem volt kérdés, hogy Down-szindrómás, sosem tagadtam, sosem próbáltam másként tekinteni rá. Ahogy a hasamban töltött közel 9 hónapban szerettem, ugyanúgy szerettem az első pillanattól kezdve, és szeretem most is. Mégis, a szülinapja soha nem lehet teljesen boldog, mert az élet eseményei és a kórházi rendszer nem engedte meg azt sem, hogy az első napjainkat kettesben, illetve családi körben töltsük, hogy ismerkedjünk, hogy csak körülöttünk forogjon a világ. Mert az érkezése után senki sem örült, mindenki szomorú volt, és gyászolt a környezetünkben. Mert sötét órákat és napokat töltöttünk azzal, hogy vártuk, mikor épül fel, mikor vesz magához elég táplálékot, és azzal hogy megtudjuk, van-e egyéb kísérő betegsége a Down-szindróma mellett.
Villő ma egy ötéves kislány. Hihetetlen utat tett meg a születése óta: szeretetteljes, humoros, minden reggel énekkel indítja a napot, mondókázik, veszekedik, ha nem kapja meg azt, amit akar. Mosolyog, eszik, iszik, beszél a maga nyelvén, és küzd. És én minden nap boldog vagyok, hogy velünk van. Ez mégsem zárja ki azt, hogy ebben a nehéz, születésnapja körüli időszakban egy kicsit szomorkodjak is az öt évvel ezelőtt történteken. És ez így van rendben.
Isten éltessen Villő, maradj mindig ilyen boldog, és találd meg a helyedet ebben a világban!
Endrődiné Pásku Veronika
midio.hu
Fotó: A szerző felvételei
