Szombat reggel, az időjárást és az előrejelzést nézve, azt gondoltam, „senki” nem jön el erre a mi Vadvirág túránkra. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Későn indultam, mert az utolsó pillanatban mégiscsak főztem 1,5 liter kávét, hiába tudom, hogy van a Kékgézában kávéfőző, egy szép termoszból egyszerűbb és kényelmesebb önteni. Legfeljebb megisszuk mi, szervezők, gondoltam, és azt is láttam lelki szemeim előtt, hogy felviszem az ellenőrző pontokon ülőknek, lélekmelegítőnek a borongós időben.
De 8 óra 5 perckor, amikor leparkoltam a művháznál, három, túrázáshoz öltözött, mókás sapkás férfit láttam útnak indulni, majd közvetlenül utánuk egy családot. Ezek a mieink, gondoltam, és siettem be az épületbe.
A bejáratnál Csabi a futóktól, mellette a Tájházba induló Marika mama és Julcsi
Előtte a Diósdi Földön Futók és a MiDió plakátjai, megállítói díszelegtek, a kapuban Csabi a futóktól, bent pedig a többi szervező: Nóri, Petra, Ica néni, Piroska, Levi, Csilla. Az asztalokon a papírjaink, pecsétjeink, kitűzőink, távolabb zsíros kenyér, vajas kenyér, tea.
Leültem az egyik székre, és nekiláttam a papírok kitöltésében segíteni. Regisztráció, oklevél, hol van a szép toll?, mi lesz ha elfogy a regisztrációs papír?, mennyi van?, kétszázötven, akkor majd írjuk sima papírra, mennyiért adjuk a kitűzőt?, adományért, amennyit adnak, hoztam kávét, megint jön valaki.
Túrafüzet, oklevél, toll, pecsét a regisztrációs asztalon
– Mint egy választási bizottság! – kiáltott fel az egyik érkező vendég, mert akárhogy is, a túrázók most a mi, azaz Diósd vendégei voltak. Nevettünk. Valóban úgy néztünk ki, mint akik nagyon fontos munkát végeznek, egyszerre négyen is. És talán fontos is volt.
9 órakor megállapítottuk, hogy az érkezők hullámokban jönnek, soha nem egyesével. Húsz fő, majd percekig senki. Pillanatok alatt betelt 4 regisztrációs lap.
– Ügyes vagyok, igaz? – kérdezte Dávid, a túra főszervezője. – Nem ám 5 regisztrációt tettem egy lapra, hogy könnyű legyen számolni, hanem 6-ot!
Hatszor négy, huszonnégy, el sem hisszük, de csak érkeznek a túrázók sorban.
Legtöbben középkorúak, de sok család is eljött. Szinte mindegyikük beavat picit az életébe. Érkezik egy idősebb hölgy bottal, ő a kedvencem. Morcos.
– Egyedül jöttem, sajnos, nem jött el, akivel szoktam menni… Na, ne aggódjon, mentem én már 30 kilométert is…
– Kéktúrázik is? – kérdezem.
– Hogyne… – mondja, amolyan „hát mit gondolt?!” arccal. Majd útnak indul.
Hilda kutyus a templom előtti padon pihen
Egy másik hölgy kutyával jön. Kicsi, barna, hosszú szőrű jószág.
– Hilda! Ejnye már, Hilda, maradj csendben! – mondja, mikor a kutya ugatni kezd. Regisztrációs társam, Petra félreérti:
– Akkor tehát, kedves Hilda, itt kell regisztrálni…
– Jaj, nem én vagyok Hilda! Hilda a kutya. Merthogy, Hilda napon fogadtam örökbe.
Nevetünk. Majdnem regisztráljuk a kutyát is.
A kép jobb szélén az Óbudai Egyetemről érkező külföldi diákok
Érkezik három diák, egy fiú, két lány, ázsiaiak, angolul beszélnek. Megtudom, hogy az Óbudai Egyetemre járnak, és a szemeszter kihívása, hogy 100 km-t kell túrázniuk.
– És mennyit mentetek eddig? – kérdezem.
– Nullát! – felelik vidáman. Nagyon csinosan vannak felöltözve, a hátizsákjukból pedig szívószállal isszák a vizet. Regisztrálnak, megkínálom őket is zsíros kenyérrel és teával, amivel eltöltenek még majdnem egy órát, végül útnak indulnak. Rájövünk, hogy angol nyelvű itinert bizony nem készítettünk, de biztosra veszem, hogy van náluk fordító.
Zsíros és vajas kenyér, meleg kávé és tea a vendégeknek
Jönnek diósdiak is, például egy pár, akik futva teljesítik a távot. Előtte alaposan bemelegítenek, mi pedig elismerően nézzük őket.
Azután megérkezik egy bajuszos-szakállas úriember, és elmondja, hogy ő Máté István, a Cartographiától. Ő tervezte az idei Cartographia túrák kiadványt (is). Asztalokat tolunk össze, István különböző Kéktúra-füzeteket és számtalan térképet pakol ki.
Máté István Kéktúra-füzetekkel és számtalan térképpel érkezett
– Úgy van ez – meséli – , hogy sokan (a túraszervezők) lelkesek, de sokakat győzködni kell. Van, aki csak a helyieknek akar szervezni, „idegennek” nem. Erre a környékre nem igazán volt még túra… Meg van olyan is, hogy nincs látnivaló, csak a puszta meg a térdig érő gaz. Az nem olyan izgalmas…
Később megkérdezi, hány jelentkezőnél tartunk.
– Száz körül – nézem.
– Az jó, az nagyon jó! – válaszolja.
– A Mátra-túrán ezer fő felett voltak – mondja valaki.
– Jó, de az a Mátra. És az egy negyven éve folyamatosan szervezett túra – véd meg minket.
Gimis és általános iskolás segítők mellett Máté István, a Vadvirág túra ötletadója
177 fő a vége. És valóban: a visszajelzések egytől egyig pozitívak. Szép a táj. A borús idő ellenére. Gyönyörű a panoráma. Érdekes információk vannak a Tanösvény tábláin. Megfelelően kiszalagozva az útvonal. És a kedvencem: micsoda kincsek vannak itt Diósdon!
Aki eljön, az ugyanis nem csak sétálgatni jön. Hanem elolvassa a táblákat, megnézi a szobrokat, bemegy a Tájházba – ahol szintén vendégvárókkal készültünk. Nekünk, helyieknek ezek természetes, hétköznapi dolgok. De ilyenkor rá tudunk mi is újra csodálkozni.
Fogy a kenyér, a tea és a kávé, ahogy lassan vannak visszaérkezők is. Nagy örömünkre, sokan mennek még egy kört, miután teljesítették először a rövid, vagy éppen a hosszabb távot. Nekiállok kenyeret kenni – régi-új élmény ez nekem, aki tizenéve nem eszik sertéshúst, -zsírt – teát főzni. Nem is olyan könnyű eltalálni, hogy a húszliteres fazéknyi teába mennyi cukor kell. Érkezik két idősebb hölgy.
– Kell segítség, Juditkám?
– Most éppen nem, köszönöm, de egy-két óra múlva már biztosan!
Örömteli dolgok ezek. Egyszerű dolgok.
Kiviszem az asztalra az új szendvicsadagot, amikor visszaér a morcos induló.
– Hogy tetszett? – kérdezem.
– Jó volt, jó volt… Sajnos, sánta vagyok, de azért mentem így is!
Kitöltjük az oklevelét, gratulálunk, elindul, majd visszajön:
– Hogy még egy kicsit az agyára menjek: nem tudja, mikor indul Pest felé a busz?
Megkeresem neki, majd tényleg elindul.
Túrázó pár az Ófaluban
Tizenegy óra, lassul a regisztrálók érkezése, társaimat leváltja két középiskolás srác, majd két lelkes kislány is beáll adminisztrálni. Fél tizenkettő körül befut a polgármester.
– Kiskör, nagykör?
– Kiskör – mondja mosolyogva, majd útnak indul ő is.
Délig nem jön más, százhúsz fő körül járunk, és azt gondolom, ő volt az utolsó, de mint kiderült, utána még több mint ötvenen indultak.
Délben elbúcsúzom. Ahogy hazafelé tartok, a Tájháznál meglátom Hildát és a gazdáját. Nem beszélgetek velük, csak mosolygok.
Sajnálom, hogy nem maradharttam végig, minden egyes kiránduló élménye érdekelt, de annyit tudok, hogy bár délután elfogyott a kenyér és a tea, a lelkesedés kifogyhatatlannak bizonyult.
És azt is tudom, hogy ilyet még kell szerveznünk Diósdon!
Ács Judit
Borítókép: A „Kékgéza” bejárata a túra napján
Képek: a szerző és Szende Berkenye
Címkék: Diósd, Diósdi Vadvirág túra, kincsek
