Féltem a haláltól… Aztán közelebb mentem

Féltem a haláltól... Aztán közelebb mentem

Féltem a haláltól… Aztán közelebb mentem

Azt hiszem, a koronavírus-járvány kapcsán nem is a halál rémiszt meg legjobban. Sokkal inkább annak módja, ahogy történik. Az, hogy a szeretteiktől távol halnak meg emberek. „A kórházi halál még a fronthalálnál is szörnyűbb” – írja Polcz Alain. A híradásokból tudjuk: papok és orvosok fogták és fogják a betegek kezeit az utolsó órákban, a családtagok helyett. Imádkozzunk mindannyiukért.

Féltem a haláltól. Emlékszem, mikor gyerekkoromban esténként azért imádkoztam, hogy a szüleim ne haljanak meg soha. És a testvéreim se és én se. Egyáltalán, senki ne haljon meg, akit szeretek.

Féltem a haláltól, így inkább kerültem a témát. Próbáltam megúszni. Aztán tavaly a nagypapám élete utolsó hónapjaira otthonba került, távol a saját otthonától, közel hozzánk. Mikor már nem nagyon beszélt, szavak nélkül csak keresztet vetett, amikor beléptünk a szobája ajtaján. Értünk imádkozott némán, miközben neki közeledett a búcsú pillanata.

Tudtuk, nem él már sokáig, de hogy hetekről, hónapokról vagy akár néhány évről van szó, nála nem lehetett tudni. Erős, szívós ember volt mindig, a halálos ágyán is az maradt. Így időben próbáltam felkészüli arra, amitől nagyon féltem. Elolvastam cikkeket, amiket addig elkerültem, kikölcsönöztem könyveket, amiket sosem mertem a kezembe venni. Tájékozódni akartam a témában. Barátkozni a rettegett ellenséggel, a halállal.

„A kórházi halál még a fronthalálnál is szörnyűbb” – pfff. Valahogy így hangzott Polcz Alain egyik mondata. Ezután még több időt szerettem volna a nagypapámmal lenni, mert bár nem kórházban volt, egy szeretetotthonban sem pótolhatják idegenek a szeretetet a hozzátartozók helyett.

Sokszor nem tudtam mit mondhatnék, mikor már úgy éreztem mindent elmeséltem, ami történt velünk az utolsó találkozás óta. Ilyenkor csak ültem és egyszerűen ott voltam mellette. Emlékszem, egyszer a templomban hallottam erről. „Nem kell félni a haldoklótól” – mondta az atya. A halál közelségétől, az ismeretlentől mindenki fél. És jó, ha van, aki ilyenkor megfogja az elmenni készülő kezét.

Egy nap aztán anyukám azzal a hírrel hívott, hogy a papa már nem szól, nem eszik és nem iszik, infúziót kap. Talán jobban lesz, mondta, de ez is azt jelentette, pár nap van hátra legfeljebb.

Mikor beléptem a szobába és megpillantottam, elsírtam magam. Hogy változhat meg egy ember néhány nap leforgása alatt ennyire? Vajon mindenkivel ez történik? Élő halott lesz az utolsó napjára? Aztán megfogtam a kezét és már nem is volt annyira félelmetes. Beszélgetni kezdtünk. Szavak nélkül. Nagyon rosszul volt, szenvedett. Néhány percbe telt, mire rájöttem mi a baj.

Ki volt kötözve a jobb keze az infúzió miatt, ezt nem tudta elviselni, ez zavarta annyira. Eloldoztam, és láttam az arcán a megkönnyebbülést, a hálát. Az arc, amitől előtte néhány pillanattal megijedtem, megszépült. A karját megemelte és göcsörtös hüvelykujjával mutatta: így már oké.

Nagyon nehezen és hangosan lélegzett. „Kileheli a lelkét” – most értettem meg mit jelent ez. Kezdtem úgy érezni, nem is félelmetes, hanem különleges, természetfeletti pillanatok ezek, amiket most megélhetek.

Teltek az órák. A férjem is eljött elköszönni, és úgy döntöttünk, hozza magával a gyerekeket is. A legnagyobb nem szeretett volna bejönni, ő kint várt, amíg a kicsiket megmutattuk még egyszer a papának. Felragyogott tőlük az arca.

Aztán nem sokkal később még egyszer felragyogott ez az arc. A gyenge kezek összekulcsolódtak, a néma száj imádkozott. Nagypapám feloldozást nyert a bűnei alól. Most értettem meg azt a mondatot, amit egyes gyászjelentésekben lehet olvasni: „Szentségekkel megerősítve távozott el közülünk”. A megerősítést szó szerint kell érteni. Egy hívő embernek (és talán olyannak is, akiről nem tudtuk, nem tudjuk vagy nem gondoljuk, hogy hívő) hatalmas erőt ad egy ilyen látogatás. Nem kerül semmibe, csak egy telefon és mindent félretéve odasiet a pap.

A nővérek azt mondták, ez az állapot – fájdalmas kimondani, a haldoklás – napokig is tarthat, sokan nehezen tudnak elmenni. Mondjuk egy ilyen helyen, morgó szobatárs mellett nem csodálom, van is egy ilyen mondás, a munkahelyemen sűrűn hallottam az egyik kolléganőmtől, mikor percenként csörgött a telefon: „Itt még meghalni se lehet”. A férjem is telefonált közben, hogy a gyerekeknek hiányzom. Indulni akartam, vagyis nem akartam, de mentem. Mielőtt kiléptem az ajtón, Laci bácsi, a morgó szobatárs magához intett. „Ezt a gyerekeknek” – mondta és egy tábla csokit nyújtott, „Ezt pedig neked”. Egy pénzérme volt. „Útravaló?” – kérdeztem zavartan, „Jó unoka vagy”, monda ő. Lent már várt a család. Az autóban néztem csak meg, mit kaptam. Erzsébet királynő arcképe, one pound.

„Egy font… Miért kaptam én egy fontot?” – kérdeztem hangosan magamtól, mire a férjem válaszolt: „Mert FONTOS vagy”.

Otthon a szokásos menetrend, vacsora, fürdetés, csak a gondolatok jártak máshol. „Jézusom, bízom benned” – ismételgettem magamban papával együtt tovább. „Meséljünk” – próbáltam a gyerekekre is figyelni közben és a kisebbik lányom le is vett egy könyvet a polcról. Előtte ezt még sosem lapoztuk vele, a nővére kapta több éve. Mikor kinyitottam, elfutotta a könny a szemem. „Visszamegyek” – mondtam a férjemnek, ő ránézett a lapra és bólintott. „Dédapa az égben jár, nem jön vissza soha már” – egymás kezét szorítva olvastuk a verset.

Mikor a gyerekek elaludtak, autóba ültem, visszamentem. Egy küzdelmet láttam, egy hajótörött zilált evickélését, aki próbál átérni a túlpartra. Jobb kezével többször nyúlt, kapálózott is, mintha úszni próbálna. Nem tudom honnan jött, hogy énekelni kezdtem. „Bóbita, bóbita táncol”, mint mikor a nyugtalan, lázas gyermekem csitítgatom éjjel. Csak most tudtam, a megnyugvást nem a gyógyulás hozza el, hanem a túlpart.

Miután a dúdolástól, simogatástól megnyugodott és elaludt, hazamentem. Számítottam a napirend szerinti éjszakai ébredésekre, nem akartam, hogy ne találjanak maguk mellett a gyermekeim. Persze aznap éjjel nem kelt senki, maradhattam volna. A telefonom ébresztőjét hajnali 4-re állítottam be, de enélkül is csörgött volna, mert hívtak az otthonból. Elkéstem.

Halálos ágya mellett, együtt búcsúzott papától a család.

Otthon elővettem a gyerekkori imakönyvem és egy préselt négylevelű lóherét találtam: „Adj Uram, örök nyugodalmat nekik…” – ennél az imánál. Később megtudtam, anyukám tette bele egyszer rég.

A temetés előtti hétvégét barátokkal a Börzsönyben töltöttük. Vasárnap reggeli után a társaság egy részével templomba indultunk és a mise végén a nagypapám nevét – a vezeték- és a keresztnevét – mondta ki a pap. Hogy érte mondja jövő vasárnap a szentmisét? Lehetetlen… Kiderült, tényleg teljesen azonos a név, de egy honti férfié, aki évekkel ezelőtt halt meg, és akiért már korábban miseszándékot jelentettek be épp arra a napra, amikorra a nagypapám temetése lett kitűzve. A nagyobbik lányom mindenre nagyon figyelt közben, láttam, hogy benne is legalább annyira dolgoznak az események, mint bennem. Féltem, hogy nagyon megviseli a dédipapa halála. De az égi üzenetek – mert egyikünk sem tudta minderre azt gondolni, hogy véletlen – őt is megnyugtatták: „Isten létezik, itt van velünk”.

Azóta eltelt fél év. Őrzöm az egyfontost. Nagypapámra és az összes halottunkra sokat gondolok, sokkal többet, mint korábban. „Senki nem hal meg igazán, amíg emlékeznek rá” – valaki ezt írta nekem papa halála után, nagyon hálás vagyok ezért a mondatért.

„Ma nagyon jó volt az iskolában” – szólalt meg a napokban egyik este a kislányom alvás előtt. „Mindenki leírhatta egy papírra, mitől fél a legjobban, aztán húztunk és közösen megbeszéltük” – Bogi szerint vicces félelmek is voltak, például az ágyi poloska. Aztán elhalkult, úgy mondta a sötétséget és a szörnyeket, amit a legtöbben írtak. „És mindenre nagyon jókat mondtak, mindenre lett megoldás, csak az enyémre nem” – panaszkodott. „Te mit írtál?” – kérdeztem, „a halált”, suttogta. Régebben is előjött már a téma, emlékszem, nem tudtam mit mondhatnék. Hogy nyugtassam meg a gyerekem attól, amitől magam is nagyon félek.

Most viszont lettek szavaim. Szavak, amik bizonyosságot adnak, utat mutatnak és megnyugtatnak: mennyország, örök élet, feltámadás. Mert sokáig féltem a haláltól… Aztán közelebb mentem.

Szendéné Kiss Nóra

Az írás megjelent a Magyar Kuríron. Köszönet érte Kuzmányi István főszerkesztőnek.